Blazovich László (szerk.): A honfoglalástól a polgári forradalom és szabadságharc végéig - Csongrád megye évszázadai. Történelmi olvasókönyv 1. (Szeged, 1985)

AZ ÚJRATELEPÍTÉSTŐL A POLGÁRI FORRADALOM ÉS SZABADSÁGHARC VÉGÉIG - A MEGYE ÚJJÁSZERVEZÉSÉTŐL AZ ELSŐ NEMZETI MOZGALOM MEGINDULÁSÁIG

rekhez, megijednek, ha megpillantják, fülüket hegyezik, ha idegent látnak, szemüket rátapasztják, majd menekülnek, mint a vadak, majd pedig mintegy megrémülve megtorpannak. A juhnyáj magyar fajta, bár a német is szépen fejlődik azokon a legelőkön, ahol sok a zsenge fű, és nincsenek undok tocsogók. A disznóknak nem az erdők, hanem a mocsarak, a nádasok és a káka nyújtanak táplálékot. Ezek apró gyökereivel, ezenkívül hallal táplálkoznak, és híznak olyan kövérre, amilyenre másutt még házi tartással sem képesek. Legtöbbjük sötét, fekete, vagy vörös színű, vaskos tagú, de közepes nagyságú. Vadak és a vadászat Feltűnően kevés a szarvas és a dámvad. Nem lehet tudni, hogy ezt vajon a katonáknak, vagy a viszontagságos időnek kell-e rovására írni. A lakosok azt állították, hogy valamikor mindkét fajta vad tömegesen kereste fel a mezőket és a Tisza folyó náddal borított szélét. Ugyanezt mondták a vaddisznókról is, bár ezekből még ma is látható jó néhány. Gyakrabban fordul elő róka, farkas és nyúl. Ezek ugyanis nemcsak a mezőket keresik fel, hanem a nádasokat is, és mivel jól elrejtőznek, és lehetetlenség őket kiűzni, csak télvíz idején. Fagykor, a tavak beállta után felgyújtják a nádasokat, miközben ezek széltében-hosszában égnek, és csaknem az egész táj lángol, minden élőlény rémülten menekül. A vadászok ekkor körülállják ezeket a részeket, és a lángok segítségével kiűzött vadakat nem kisebb élvezettel, mint haszonnal ejtik el. Ilyenkor a menekülő hódokkal és vidrákkal együtt nemcsak hatalmas mennyiségű farkast és rókát, hanem olykor dámvadakat és szarvasokat is zsákmányolnak. Halászat Bár a vidék meglehetősen vízgazdag, azt mondják, hogy tíz éve nem volt ugyan halhiány, de nem is volt túl sok. Abban az évszakban azonban, amelyben mi ott jártunk, olyan bő volt a halászzsákmány, hogy ha valamikor, hát azon az őszön igaz lehetett amit mondanak, hogy a Tisza kétharmada vízből, egyharmada pedig tiszta halból áll. Ezt tanúsították a halászok, amikor egyetlen rövid hálóhúzással halakkal töltötték meg ladikjaikat. Százával csodálhattuk a nagyobbacska csukákat, melyek hatvan magyar krajcárért cseréltek gazdát. A ponty, a süllő és a harcsa egy-egy tízesért került eladásra. A többinek nem volt ára. Ez az év ugyanis olyan szokatlan halbőségben telt el, hogy sok olyan embert láthattunk, akik ezt csodajelnek értelmezték. Ritkábbak voltak a nagy halak. Három-három kilencszáz fontos vizát nem kevesebb mint harminc forintért láttunk elkelni, ámbár ebben az évben azon a tájon olyan sok hal volt, hogy teljesen lezuhantak az árak, és nemcsak az embereknek, hanem a szárnyasok és disznók számára is táplálékul szolgált.