VI. kerületi állami főreáliskola, Budapest, 1916
II. Lichtenegger Győző
5 Mikor távozott helyéről, melyet olyan ritka eszményi lelkesedéssel töltött be, utóda — az írásbeli dolgozatok során — egy alkalommal föladta leczkéül a második osztály tanulóinak, hogy írjanak néhány sort — őszintén, szívük szerint — nyn galomba vonult tanárukról. A kis fiúk megírták a dolgozatot, egyik kevesebbet írt, másik többet, némelyiknek jobban sikerült a gondolatok formába öntése, a másiknak kevésbbé, de nem akadt egy sem, akinek tollát ne a hála és szeretet érzése vezette volna. Minden hatásos befejezés helyett álljon itt két dolgozat, melyek a maguk egyszerűségében is mindennél beszédesebb tanúságai egy kiváló tanár érdemeinek. „Mikor elment — így ír az egyik kis fiú — nagyon szépen búcsúzott a diákságtól. Sajnáltam, pedig négyesre álltam nála. Rossz kedvvel mentem haza az iskolából. Igen szigorú, de egyúttal igen jó és igazságos volt. Beszédét szerettem hallgatni. Mindig jóra tanított bennünket. Tanácsai még most is a fejemben vannak. Nyílta szívű volt. A magyarokat mindég dicsérte. Látszott, hogy magyar vér pezsgett az ereiben. Nem tudom szóval ki' fejezni azt a szeretetet, amelyet a magyar nemzet iránt táplált. Szomorúan váltunk meg tőle." A másik jellemzés: „Szerette az ifjúságot. Ha valaki ránézett, nem gon doha azt, hogy a kemény vonások mögött milyen nemes szív dobog. Jól tanított. Ha valamit nem tudtunk, órákon át magyarázta, míg megértettük. Felelésnél sokat kér' dezett. Azokat a fiúkat, akik gyengén feleltek, addig feleltette, míg végre sikerült jobb osztályzatot adni. Mikor nyugalomba vonult, ünnepélyt tartottunk. Az igazgató úr szép beszédet mondott hozzá. Öt ez nagyon meg' hatotta és szinte könnyezve búcsúzott el. Jóságáért áldja meg az Isten, mind a két kezével." O
