VI. kerületi állami főreáliskola, Budapest, 1915

I. Theisz Jenő

2

De ki törődik a holnappal ? Az ezreket a ma köti le . . . A ma öröme és a ma bánata. Neki hódolnak, mint valami bálványnak , . . Kocsija elé fogják magukat és ostora pattom gására vadul rohannak előre . . .

A holnap munkásai mi vagyunk. Csöndes műhelyünk' ben zajtalanul neveljük harcosait. Azzal a szent szándékkal, hogy kiválóbbak, jobbak legyenek, mint a ma bajnokai; job' bak legyenek, mint mi magunk is ... És ezért azt adjuk nekik oda — ami a mi egyedüli drágaságunk : a szívünket, a lelkünket . . .

Theisz Jenő is odaadta a szívét . . . Ezt a jó, de gyönge szívet. . . Odaadta egészen: és meghalt ... A szíve ölte meg.

*

Csöndesen élt közöttünk és csöndesen ment el . . . Mintha mindég arra a hosszű űtra készülődött volna, mely odavezet, ahol fekete bársonyköntösében összeszorított ajak' kai, behunyt szemmel trónol az örök hallgatás . . .

Szava halk volt, mint az ébren álmodóké, arcza sápadt mint a bűcsűzóké és szeme messzire nézett, mint a messzi űtra készülőké . . .

Mi hűzta tekintetét a távolba ? . . .

Talán ^ehéz ködökön tűi látta a fehér embert, aki egyre hívta, hívta . . .

Talán ilyen pillanatokban gyürődtek szeme alá a sötét ólom'karikák . . .

Sokszor megdöbbenve néztem.

Most értem hirtelen elkomorulásait ... Az élet vágya lázadt fel benne a sötét sejtelmek ellen. Hiszen annyi kötelék fűzte a földhöz: a fiatalság, a munka szeretete és hitvese, apró gyermekei . . .

Ha róluk szólt: piros rózsák gyulladtak ki arcán és bágyadt tekintetében szent tüzek lobogtak . . .

A rózsák im örökre elhervadtak, a tüzek örökre kialudtak . . .

A fehér ember győzött. Theisz Jenő utánasuhant csőn' desen, hangtalanul, mint ahogy a tanári szobából szokott ki' menni . . .

Életrajza ? . . . Mennyivel könnyebb volna ennek a tolinak űtja, ha bőséggel onthatná a papírra az adatokat . . . Azokról, kik megalkothatták életük munkáját, kik befejezhet' ték megkezdett müvüket : könnyebb szívvel írunk akkor is^