VI. kerületi állami főreáliskola, Budapest, 1911

II. Jakab Ödön

12

kitöréseknek, tomboló szenvedélyeknek, hanem a halk fájdal' maknak, méla hangulatoknak és a csendes elmélázásoknak poétája. Költészetéből a családi tűzhely szelíd, de meleg fénye sugárzik ki. Olvasóját nem dobálja viharként a mélységekbe és magasságokba, de elringatja, mint az Alföld fuvalma, mint a magyar erdő halk zúgása. Az ő dala a magyar dal. Egy' szerű, mély és harmonikus. Nem kelt lelkűnkben disszonáns cziát, hanem megnyugtat és álmodozásra késztet. Nyelvében sem hajszolja a rikító színeket, hanem a kifejezés találó vol' tával, a finom árnyalásokkal, a ritmusnak magyar lüktetésé' vei bűvöl el. Eredeti, anélkül, hogy mesterkélt volna, egyéni, anélkül, hogy tüntetne véle. Ez a minden modorosságtól ment egyszerűség és bensőség jellemzi elbeszéléseit is. Nem utánoz senkit, nem csatlakozik a modern iskolák egyikéhez sem. Élesen lát és amit megfigyel: az igazi művész közvetlenségével veti papirra. Csendes mosolylyal hallgatjuk, mint valami régi jó táblabíró adomázását, ki csöndes pipafüst ködjén keresztül figyeli meg ambitusáról a körűié történőket. Semmi sem kerüli ki figyelmét, megfigyeléshez szokott szeme észrevesz minden árnyalatot, de mikor elmondja a látottakat, nem hűz alá semmit rikító színekkel. Jakab nem elemzi agyon sem elemeit, sem hangulatait. Széles vonásokkal rajzol, de az ossz' benyomás az élet hatását teszi. Humora tipikus székely humor. Nem kaczagtató, de mosolyra derítő, bensőségesen ironikus, de sohasem kegyetlen. Felette áll embereinek és szituácziói' nak. Azonnal észreveszi a bennük rejlő ferdeséget, finom szatirával mutat rájuk, de ostorozó korbácsot nem ragad kezébe. Különösen az egyszerű embert, a nép gyermekét raj' zolja nagy művészettel. Mosolyogva bíbelődik apró ügyes' bajos dolgaikkal, szeretettel világít rá ártatlan furfangjaikra, de mindig éreztet', hogy ez a sok apróság az ő számukra nagy és fontos valami: az ö egész világuk. Aforizmákat nem hajszol, de jóízű ötleteivel, találó megjegyzéseivel, színmagyar elmésségével minduntalan halk nevetésre késztet bennünket. Igazi magyar ember egész költészetében. A magyar föld har' mónikus színei ragyognak benne, a magyar erdő illata ömlik el rajta. Messzire lát, jól lát — de sem tetszése, sem haragja nem tör ki artikulálatlan hangokban.

És azt mérnök mondani, hogy mindaz, ami költészetét jellemzi, találó tanári működésére is. Ami költeményeiben és elbeszéléseiben a mű — gond, az tanításában: a készültség,