VII. kerületi magy. kir. állami gimnázium, Budapest, 1915

I. Héber Bernát: Iskolánk a világháború második és harmadik évében

16

s verné őket mindenkoron; ha minden édes anyai köny égető tűz- cseppé válna, és égetné lelketlen lelkűket a világok elhamvadasáig.

Micsoda átok nehezül időnként az emberiségre; egyrészről idegbomlásig fáradoznak a tudósok, hogy a betegségek ellenszereit feltalálják; másrészről roskadásig fáradoznak, hogy minél gyilko- lóbb fegyevereket gyárthassanak . . . Mennyi jót lehetne tenni azon a mérhetetlen kincsen, melyet a háború fölemészt! Hány iskola épülhetne, hogy senkise bolyongjon a tudatlanság sötétségében, hány kórház emelkedhetnék, hogy egy nyomorult beteg se pusztuljon ápolás hiján . . . Aszály-puszitította sivatagokat lehetne tündérkertekké varázsolni, bűzhödt mocsárlepte vidékeket termőföldekké teremteni.

Dehát, úgy mondják, a háború időnkint elkerülhetetlen. A geológia azt tanítja, hogy gigászi harcok hozták létre földünk mai alakját; hogy a jégmezők szántják humusszá a sziklabérceket. Az ekevas millió és millió csirát s élőlényt hasogat össze, hogy barázdákat vágjon a ringatódzó új vetésnek: csoda-e, ha a háború tört szívek romjain s holttestek halmain akar új világot, jobbat, meg- újhodottabbat teremteni? Oh. eljön-e a megújhodás? Eljön-e az áhi- t.ott jobb világ? Megtisztít-e mindent a háború tüze? Annyi bizonyos, hogy sok nemes dolgot kelt életre a háború; megerősíti az összetartás érzetét; mint a hideg, fénytelen sodrony csodás, izzó fényben tüzes ed ik át, ha átfut rajta a villamos áramlat: úgy ragyog fel s tüzesedik át az addig szunnyadó szellem a hazaszeretet füzében s hősiességgé magasztosulva tündöklik. A tömegérzés áramlatában megérzi, hogy most mindenki egyért s egy mindenkiért! Érzi, hogy az egyén évtizedes életét oda kell adni a nemzet évezredes életéért!

Mennyi áldozatkészségre buzdítja az embereket a háború! Hány szülő fosztja ki magát mindenéből, hogy hadba vonuló fia szűköt ne lásson; olyanok szegények, mint a megszedett szőlőtőkék, mint a vihar-megrázta gyümölcsfák. Csak egy gondjuk van: a lövész- árokban szenvedő fiú; mennyi fekete fürtöt festenek a sötét gondok időnapelőtt hófehérré! Mennyi önfeláldozás a betegek ápolásánál! Ott virraszt a szegény nő a sebesült ágyánál, sokszor életét áldozza, hogy amazét megmentse. Az emberiség legnemesebb virágai a női kezek által fakadnak a betegek ágyai felett; ehret die Frauen, sie flechten und weben, himmlische Hosen in’s irdische Leben! És ha elesik a bajnok, ismét csak a nő az, kinek bársonyos kezei letörlik az árvák könyeit, hogy ne csurogjanak az árvaság fekete kenyerére s ne tegyék azt még keserűbbé.