VII. kerületi magy. kir. állami gimnázium, Budapest, 1915
I. Héber Bernát: Iskolánk a világháború második és harmadik évében
17 Hajtsuk meg lobogónkat a kis emberek, a kézművesek, a föld népe előtt, kik legtöbbet adnak a hazáért, holott ők kaptak tőle legkevesebbet. Ezek azok. kik nyugodt lélekkel tűrik a lövészárkok minden keserűségét, elszunnyadnak a nyirkos szalmán, földön: hisz megszokták otthon; a földes szoba közelebb hoz az anyaföldhöz, közelebb a sírhoz. Ez az a nép, melyről a római annyiszor elmondja, hogy „nullo laboré aut corpus fatigari, aut animus vinci potest; caloris et frigoris patientia par“. Ez az a Horatius-megéne- kelte rusticorum mascula militum proles, mely gyakorta komázva tekint szembe a halállal. Nem akarok sok szóval szólni a háború nemtelen velejáróiról, itt csak a szégyen foltját égetem rá lelkem minden hevével a gyalázatos uzsorára, a mely nem átall embervéren hízni, nem átall egy tejjel-mézzel folyó országot a nélkülözések sivár pusztájává tenni, és kincset kincsre halmozva pöffeszkedni a kiuzsorázottak fölött. Fizessen majdan nekik az igazságos Nemesis! Kedves ifjak! Feledtessétek szívetek nemességével e sötét képet! Adakozzatok! Tudom -sokszor halljátok e szót . . . Nyíljék meg ifjú szívetek a legnemesebb emberi érzésre, a könyörületességre. Nincs a világon tisztább örömérzés, mint a jótétemény fölött érzett öröm. Ne feledjétek, hogy mikor a béna harcosoknak adtok, annyi, mintha karjaitok között vinnétek őket útjaikon; mikor a világtalan harcosoknak adakoztok, egy-egy pillanatra világot gyújtotok elborult szemeikben s egy darabot látnak abból a hazai földből, melyért szemök világát veszíték! Tegyétek fel a koronát jótéteményeitekre azzal, hogy oda adjátok filléreiteket a földönfutóknak, a kik hazatérve édes otthon helyett füstölgő romokat találtak s átérezték a hajléktalanság minden keserűségét, melyet az Ember Fia e szavakkal fejez vala ki: „Vulpes foveas habent et volucres caeli nidos, filius autem hominis non habet, ubi caput reclinet.“ Adakozzatok! Azokat a shrapnel-utánzatokat, melyek eredetijét elleneink gyilkos golyókkal töltve zúdítják ránk,, hogy kilövellő lángjaik életet emésszenek: ti töltsétek meg a szeretet filléreivel, melyek a szeretet kilobbanó tüzével adjanak meleget a fázó- nak, adjanak életet a halódónak! Öh szent Kárpátok! Mely igaz magyar szív nem dobog föl nevetek hallatára? Mint védő édes anya karoljátok körül szent hazánkat napnyugattól napkeletig; még szentebb előttünk ez a védő kar, mióta sziklakönyökével visszalökte a ránk özönlő kozákhadaA VII. kér. áll. főgimn. Értesítője.
