V. kerületi magy. kir. állami Bólyai főreáliskola, Budapest, 1913
Rombauer Emil emlékezete. Binder Jenőtől
Rombauer Emil emlékezete. A magyar cultura egyik kiváló munkását zárta keblébe az anyaföld 1914 január 14-én. Reszket kezemben a toll, ha arra a szomorú téli estére gondolok, melyen a meg- renditö csapás hírét vettem, hogy Rombauer Emil nincsen töhbé, hogy ez intézet bölcs vezérét, az ifjúság jóságos atyját mindenkorra elveszítette s ha ma egyéni fájdalmamat, mint, a boldogúltnak egy negyed századon át munkatársa és barátja teljes őszinteséggel s visszatartás nélkül merem elzokogni, támogat ebben annak átérzése, hogy gyászoló szavaim száz meg száz kebelben fognak fájón rezdülő visszhangra találni. Az ember értékének legbiztosabb mérője az az ür, melyet halála után hátrahagy s ha Rombauer tanártársai szorongva kérdezik a sorsintéző Gondviseléstől, ki fogja pótolni a magyar tanügy e lelkes apostolát, ha intézetünk ifjúsága tanácstalan megdöbbenéssel siratja benne az elveszett atyát, ha családja tagjai s a jó barát sajgó fájdalommal keresik helyén éltük kidőlt oszlopát s még ellenségei is megilletődve áldoznak a nemes ellenfél emlékének, ki fogja kétségbe vonni, hogy itt egy tartalmas élet világító s meleget osztó fáklyája aludt ki, hogy akit ennyien s ily őszintén gyászolnak, egész embernek kellett lennie. S drága halottunk valóban egész ember volt, a szó igaz értelmében. Ember, kinek érzelmeit födözték szavai, kinek szavait födözték tettei, ember, ki nem hízelgett soha senkinők, mert úgy gondolta, hogy a hízelgésben bizonyos megvetés rejlik az iránt, kinek hízelgőnk s ö megvetését, ha kellett, egyenesen szokta éreztetni; mert amennyire bízott barátaiban, annyira nem félt ellenségeitől; ember, kinek dereka sohasem hajolt meg a hatall*
