VIII. kerületi községi főreáliskola, Budapest, 1920

I. Ünnepi gondolatok

5

összeütközésbe. A jó törvények és szabályok dicsőségei az emberi szellemnek; azonban az országokat és népeket a jó polgárok teszik virágzókká és boldogokká, akik a törvényeket és szabályokat megtartják és kötelességeiket mind maguk, mind a köz iránt híven teljesítik. A zsidókat a Sinai hegyen maga a Mindenható látta el törvényekkel; a választott népnek mégis meg kellett szabadulnia az Egyptomtól megfertőzött nemzedéktől, mielőtt lábát az Ígéret földjére tehette.

A magyar történetírás sokat beszél az ősi dicsőségről, és ez a dicsőség mindnyájunknak szent és drága kincse. De a dicsőség fényébe sötét árnyékok vegyülnek, és ezeket az árnyékokat jobban figyelmünkre kell méltatnunk a dicsőségnek minden kincsénél. Mert ezek az árnyékok hallgatva is kiáltanak: „nyissátok ki szemeteket és ismerjétek meg végre magatokat! Avagy nem akarjátok-e, nem keil-e látnotok, hogy ezerévetek történetén átvonul az eredendő bűnnek átka, mely. virágjában sorvasztja el reményeiteket és mint sziklafal mered elétek, hogy soha be ne juthassatok a boldogok sorába.“

A magyar nemzetnek meg kell értenie és szívlelnie valahára a maga tragikumát. Több, mint tíz századja nyitott könyv a sorsunk mindenki előtt és a történelem ezer év óta mutogatja fajunk erényeit és bűneit, csodás egyértelműséggel bizonyítva, mily kevéssé tudtunk őseink hibáitól elszakadni. A görög taktikái* irói már a IX. és X. században bepillantanak szívünk legbensőbb redőibe: „Szabad ez a nemzet.“ De látnak egyebet is: hogy ezt a népet fejedelmei csak kegyetlen büntetésekkel tudják féken tartani; hogy ezek a törzsek csak igen laza kapcsolatban élnek egymással és a magyarok között ritkaság az együvétartozás erős érzése, a hűség erénye, mely az embert eltéphetetlenül köti övéinek sorsához.

Az ezeréves tudósításokat nem cáfolta meg senki. Ez a turk- magyarság ma is itt él, küzd és vonaglik ezer esztendő óta, anélkül hogy megtagadta volna származását és -megszűnt volna bűneit áthagyományozni utódaira. A turk-magyarnak voltak ragyogó erényei: ezer évig harcolt szabadságáért és létéért s fényes lapokat írt a történelembe; de ősi bűnei és botlásai úgyszólván folyton a megsemmisülés örvénye felé sodorják. A „gens jugi impatiens“ szemrebbenés nélkül tud meghalni a csatatéren, ha az ellenség igát akar tenni nyakára; de soha sem tud igazán megtanulni egyet: hogy hazája és nemzete javáért legyőzze önmagát: a maga határtalan szabadságvágyát, szilajságát, gőgjét, önzését, s engedelmeskedjék a törvényeknek és felsőbbségének.

Óh, a magyar történelem végtelenül szomorú tanulmány. Ezen a kis darab földön szinte folyton folyik a belső háború: testvérek és pártjaik harcolnak a trónért egymás ellen; főurak egymás között és a törvényes hatalommal; parasztok uraikkal; főurak és nemesség egymással, s közben — a Sajónál és Mohácsnál — kétszer is elveszítik az országot. A XVI. században kétféle