VIII. kerületi községi főreáliskola, Budapest, 1920
I. Ünnepi gondolatok
6 magyar támadnémet és török párti; a XVII-ben kuruc és labanc, és nem gyűlölik egymást kevésbbé, mint az idegent. Ebben az országban csupán akkor szűnik meg a testvérharc, mikor a küzdő felek kimerülve egymás mellé roskadnak, és a nagy elnyomatások napjaiban, amikor a féltékenyen őrködő hatalom megbénítja a kezeket, hogy egymásban kárt ne tehessenek. Ezt a fajt csak erős, vaskezü uralkodók tudják ideig-óráig egyesíteni . . . Nem, Magyar- országon soha sem volt törvény és közmeggyőződés, hogy a nemzet egységét mindenek fölött való földi jónak kell tartani. Itt mindenki legjobbnak, legbölcsebbnek és a vezérletre legrátermettebbnek tartja magát; mindenkinek vannak eszméi, melyeket egyedül üdvözítőknek tart, jogai, melyekhez, azt hiszi, nyúlni nem szabad; a magyar sohasem tette vérévé a „militáris discipliná“-t, a fegyelem szeretetét, az erények szülőanyját, az önfegyelmezést, mely nélkül nincs valódi jellem, de valódi nemzeti nagyság sem volt soha a világon. A magyar nemzetet újjá kell szülni, újjá kell nevelni. Újjá nevelni a társadalomban, a családban, az iskolában. Nem járhatunk ama nevelők nyomain, akik túlságos sokat beszéltek a szabadságról, dicsőségről és a jogokról, de csak keveset a bűnökről, a bűnök következményeiről és a kötelességekről. A jövő magyar iskolája nem lehet az érzelgők hold- és napsugaras pedagógiája, mely csupa játékká aljasítja a gyermek- és ifjúkort, nyafogva: „engedjétek szabadjára a gyermeket és ne terheljétek rideg kötelességekkel ; a küzdelmek szomorú napjai úgy is el fognak jönni.“ Nekünk igen is akarnunk kell, hogy ifjúságunk idejekorán megismerkedjék a nemes erőkifejtéssel, amelynek szintén megvannak igazi gyönyörűségei; mert erős férfiak erős ifjakból, erős ifjak erős gyermekekből lesznek és az ember az erények csiráit a gyermekszobábói viszi az életbe. A mi iskolánknak le kell számolnia a közelmúltak ábrándjával, mely az életben mindenek fölött az egyén jogát akarta urafkodó elvvé emelni. Az emberek immár túlon-túl eleget beszéltek az egyén korlátlan érvényesüléséről, a gyermekek szabadságáról, akiket az iskola rabszolgákká tesz és megnyomorít, a helyett, hogy átengedne ösztöneiknek és hajlamaiknak, és rendszabályaival elront, a helyett, hogy szabadon fejlődni engedne. Mi nem ismerhetjük el ezt a szabadságot. Nekünk igen is számolnunk kell azzal a körülménnyel, hogy azok a hajlamok és tulajdonságok, melyek a gyermekekben szunnyadnak, nem mind jók, hasznosak és veszélytelenek; tudnunk, hogy az egyén nem szakítható ki abból a környezetből, melyhez minden ember tartozik, és nem követelhet magának jogokat a közösség rovására. Valódi pedagógusok soha sem fogják megengedni növendékeiknek, hogy az egyén jogán akármit cselekedhessenek, ami éppen eszükbe jut, és senkit sem szabadíthatnak reá, hogy egyéniségét oly megnyilvánulásokban produkálja, melyek beleütköznek a közösség
