VIII. kerületi községi főreáliskola, Budapest, 1912
Birkás Géza: Racine és az újabb francia kritika
13 A Racine jugé d’aprés ses personnages című fejezetben azt fejtegeti a szerző, hogy Racine erőszakos, szenvedélyes jellemét mutatja az is, hogy tragédiáinak hősei csupa frenetikus, rendellenes, gőgös, az önérzet túltengé- sében szenvedő alakok. Ez az egész fejezet hamis feltevésen alapszik. Egy költő jelleme és a képzeletében élő és általa megteremtett drámai és epikai hősök közt van ugyan némi kapcsolat, de ezt mathematikai pontossággal megállapítani lehetetlen feladat. Hiszen ezen az alapon Shakespeareről vagy Hugóról is be lehetne bizonyítani, hogy olyan „vérszomjas fenevadak“ voltak, mint Racine s viszont Bernardin de Saint-Pierreről, az idillikus „Paul et Virginie“ szerzőjéről, aki tudvalevőleg nagyon összeférhetetlen, civakodó, haragtartó, embergyűlölő lény volt, ki lehetne mutatni, hogy lágy, szelíd, ábrándos és jóságos léleknek kellett lennie.1) Az is alapnélküli állítás, hogy Racine személyei csupa szenvedélyes, abnormális, veszedelmes alakok. Vannak neki szelidlelkű, lemondó, passzív, melancholikus hősei és hősnői is. A tragédia természetéből következik, hogy ezek másodrendű szerepet játszanak nála, a nagy tragikus alakok mellet háttérbe szorulnak, de létezésüket tagadni nem lehet. Hermione, Roxane, Phédre, a nagy szerelmesek, a tisztán szenvedélyüknek élő „nőtigrisek“, Bérénice már lágyabb, szelidebb nő, Junie, Iphigénie, Mónimé. Aricie, Atalide pedig az ábrándos, önfeláldozó szerelem különböző árnyalatait képviselik. Ugyanilyen változatosságot találunk Racine férfialakjaiban is.2) Racinenak a színpadtól való visszavonulását M. F. igen érdekesen fejtegeti. Megtérésében nem hisz s a költő életváltoztatását és a költészetről való lemondását kimerülésének tulajdonítja. Már Phédie mutatja szerinte a hanyatlás jeleit, mert telve van plágiumokkal és szerkezeti hibákkal. Racinet kimerítette kicsapongó életmódja. Ennek oka az, hogy ebben az időben, 1677 táján valóságos „fiziológiai válságon“ megy át s ennek tulajdonítható teremtő erejének megfogyatkozása. Érezte a közönség ízlésének megváltozását is. Az udvar ugyanis szenteskedővé vált, a színházban pedig a polgári osztály kezdett teret foglalni s ez a közönség unta a tragédiákat és könnyebb, frivolabb élvezetek után vágyott. Racine megtérésének szerinte semmi alapja, ő maga nem tudott róla, sohasem tett reá célzást és kortársainak sem volt róla tudomása. Az egész nem egyéb, mint Louis Racine misztifikációja. M. F. e kérdésben is túlzásba megy, s egy jegyzetben önmaga jónak látja enyhíteni a dolgot. „Je ne nie pas la conversion de Racine“, írja a 402. 1. alján, „seu'e- ment je la siíue quelques vingt années plus tárd.“ Racine életének tehát vannak homályos részletei, melyekre az újabb kutatások talán majd fényt __ fognak deríteni, melyek azonban, lehetséges, mindörökre homályosak mara'dnak. Különösen kevéssé ismerjük életének legfontosabb szakát, az 1663-tól 1686-ig terjedő időközt. Ez időbeli feljegyzéseit, leveleit ő maga, vagy csupa kegyeletből fia, jónak látta megsemmisíteni; az is lehetséges, hogy valahol lappanganak. Gyermek- és ifjúkorát, a Beauvaisban, Port-Royalban és Uzésben töltött éveket elég jól ismerjük, életének azt a részét azonban, mely legjobban érdekelne bennünket, midőn halhatatlan remekműveit írta s a francia irodalom történetében szinte páratlan visszavonulásának körülményeit és okait homály fedi. Életének húsz utolsó esztendejéből bőven maradtak levelek és egyéb okmányok, némely elejtett nyilatkozatai, kortársainak célzásai azonban arra engednek következtetni, hogy lelki élete nem volt olyan nyugodt és har nónikus, mint felületes szemléletre látszik. Még mindig nincs teljesen tisztázva Racine-nak a Port-Royalhoz való viszonya. Helytelenül jártak el azok, kik Louis Racine példájára mindenütt a hatás nyomait látták és kutatták. Az bizonyos, hogy Racinet a janzenistákhoz sok mindenféle szál fűzi, de azért nem Port-Royal csinált belőle nagy költőt, hanem azzá tette veleszületett lángesze, melyet neveltetése, környezete és q Lanson, id. ért. 84. 1. 2) Larroumet: Jean Racine, Paris, 1908, Les Caractéres c. fejezet 168—185. 1.
