Evangélikus Elemi Iskola, Budapest, 1916

WINDT JÓZSEF f

Vinci bácsinak hívta bizalmasan a ház apraja-nagyja s ez a megszólítás legjobban kifejezi iránta érzett meleg szeretetünket.

Atlétái, hatalmas termetére az idegen komoly tisztelettel nézett, ám derült örömmel sietett közelébe mindenki, akire rásugárzott szeme vidámsága, akit szíve jósága egyszer érintett.

Apjukat látták benne tanulói, kik versenyeztek a kötelesség- teljesítésben, mert hisz a „tanár úr“ maga járt elől a legtökéletesebb példával. Amilyen lelkiismeretesen készült ő minden órára, éppen olyan jókedvvel végzett munkát várt el a növendékektől. Gondosan hegyezett krétával rótta a betűket a fekete táblára s ügyelt arra, hogy az ifjúság kezéből tiszta, szép munka kerüljön ki. Vasárnapjain is az iskolának élt. Rendezte, gyarapította a segélyző könyvtárt, hogy minél többeknek jusson belőle, vagy csinos borítékokat készített a növendékek könyveire, füzeteire, a címkéket gyöngybetüs felírással látta el, —■ ezerféle munkát keresett és talált, hogy kedves iskolájának, a tanulni vágyó gyermekeknek hasznára legyen. Ismerte növendékeinek családi kérülményeit; tudta, kinek mi a bánata, gondja; nem restéit semmi fáradságot, bőkezű volt anyagi áldozatban, ha tudta, hogy ezzel valakit elindíthat boldogulása útján.

Ha rendkívüli dolog fordult elő: vetített képes-, vagy színi előadás, Vinci bácsi mindig segített. Már jó előre kigondolta, hogyan kellene színes fényt vetíteni a színpadra, hogy a hatás nagyobb legyen; késő éjjelig dolgozott a színpadon, ahova kemény papírból sziklákat, vagy egyéb díszletet varázsolt. Kirándulásokon kifogyhatatlan volt a tréfában s szívből kacagott a kipirult arcú gyermekekkel. Zsebeiből előkerültek a legkülönfélébb jutalmak, melyeket a gyorsfutók, legjobb labdázók, ugrók nyerhettek ej. Hazafelé ő vezette az énekkart s boldog volt, hogy egy szép nap emlékével gazdagította a gyermeksereget.

Mikor elkövetkezett a nagy háború, az első vonattal utazott jelentkezési helyére s ott éppen olyan lelkiismeretesen végezte katonai