Evangélikus Elemi Iskola, Budapest, 1911
7 bátorította, a túlbuzgókat csendesítette s mindenkit igazságosan akart megbírálni. Soha sem hallottuk, ha egy-egy leányt néha megbüntetett, hogy az — bármilyen elkényeztetett lett volna is — igazságtalanságról panaszkodott volna. Mint minden jó tanár, bizonyos fokig elnéző volt — különösen a mennyiségtant illetőleg — de szigorúan megkövetelte mindegyiktől a tanult anyag pontos tudását. Mint a Természettudományi Társulat tagja, figyelmes hallgatója volt az előadásoknak és sorozatos felolvasásoknak; nem azért járatta a kiadványokat, hogy azokat könyvszekrényébe helyezze, nem volt egy könyve sem, amelyet legalább egyszer át nem olvasott volna. Délutánjait családjának s könyveinek szentelte. A külsőségeknek, különösen a díszruháknak ellensége volt; az ő egyszerű, tiszta jellemével nem fért össze a külső fény. Növendékein sohasem szerette a díszes ruhákat s ő maga is csak kényszerűségnek engedve, öltözködött feketébe. Nagyon örült annak, amikor képviselőtestületünk az u. n. díszvizsgákat eltörölte, hogy nem kellett öt napon át feketében megjelennie. — Jegygyűrűjén kívül más gyűrűt sohasem viselt s régi, még diákkorából származó ezüst órájától nehezen vált meg, bár annak pontatlan járásából csakis ő tudta a helyes időt meghatározni. — Ezt nem merev conservatismusból tette, puritán leikével a hiúság nem fért meg. Ebből következik az is, hogy egyesületekbe és ezek gyűléseire — ahol talán sokan hiúságból munkálkodnak— ritkán járt; mint rendes munkás elvégezte dolgát, de nem azért, hogy dicséretet nyerjen, hanem hogy kötelességét teljesítse. 1890-ben, június közepén megkérte volt kedves társnőnk, Simon Rózsa kezét s 3 hétre reá oltár elé vezette. Ezentúl iskoláján kívül jóformán csak szeretett nejének élt. A testület (különösen a polg. iskolaiak) valódi testvéri szeretettel fogadták az új házasokat s a férfiak és nejeik közt levő őszinte kapocs általuk bővebb lett, de nem lazább. A Damjanich-utcai kis kerti ház igazi boldogság tanyája lett. Házasságuk teljességét a négy bimbócska egészítette ki, amelynek mindketten szívből örültek. De a nagy boldogságot hirtelen mély bánat váltotta fel. Rózsája 1896. január elején tüdőgyulladással súlyosbított influenzát kapott s u. a. hó 18-án ravatala mellett kesergett az özveggyé vált hű férj s anyátlanná vált négy árva. Éveken át viselte némán a gyászt; nem jajgatott, nem siránkozott ; nem átkozta a végzetet, de nem is esett kétségbe; négy árvája — a legkisebb alig múlt el egy éves, amikor árva lett —
