Evangélikus Elemi Iskola, Budapest, 1894
7 vencz szakmáját a legszebbnek, legfontosabbnak, legkönnyebbnek, tartván, lehető sokat nyújt belőle növendékeinek. így s ezekből kifolyólag nem csuda, ha — a különösen még igen ideálisztikusan gondolkozó, fiatal tanító — többet tesz, mint kellene, vagyis a mi a növendékeknek hasznos s elegendő; vagy magát s tudományosságát többre tartva, nem hallgat az öt a helyes középúira terelni akaró kartársainak figyelmeztető szavaira; vagy annyira ambitiosus, hogy szakmájával vagy kedvencz tárgyával brillírozni akarván, a növendékek szellemi erejét túlterheli. Ezeket ugyan az élet, a legjobb tanító, idővel majd kiábrándítja; de mi haszna, ha addig is növendékei a tanítójuk helytelen becsvágy át megsi nylették. Van tehát ez okból sok iskolában túlterheltetés. A tantervét, melynek nyomán a tanítónak haladnia kell e helyen nem bonczolgatoin, ez annyira szakmába, azaz theoretikus paedagogiába vágó munka volna, mely a tisztelt szőlőket, nem érdekelné. Hanem okozói a túlterheltetésnek gyakran maguk a szülök, az illetéktelen beavatkozások s helytelen Ítéletek. A szülök, mert gyakran halljuk azt: az én kis fiam vagy leányom oly kitűnő, hogy öt az iskola csak félig elégíti ki, szeretném, ha ebből vagy abból többet tanulna vagy tanulhatna. Több ily nyilatkozat sok tanítót talán arra ösztönöz, hogy többet nyújtson, mint kellene, vagy behatóbban foglalkozzék egyik-másik lárgygyal, s kész a túlterheltetés. Mert a tanítónak soha sem szabad osztályát egyes kiváló tanuló után m égi télnie, hanem mindig az arany középutat kell választania, s tekintettel lennie a leggyengébbekre is! Ha az illető gyermek valóban oly kiváló, néki sem fog ártani a közmondás alkalmazása: lassan járj, tovább érsz. A mi az illetéktelen beavatkozásokat illeti, melyek a
