Evangélikus Gimnázium, Budapest, 1940
7 Az alapítvány kamataiból a budapesti evangélikus gimnázium és a budapesti evangélikus leánygimnázium olyan tanulói kapnak kitüntető jutalomkönyveket, akik a szép kultuszában mint verse- lők, prózaírók, szavalok, előadók, énekesek, zenészek, képzőművészek buzgóságot tanúsítottak és életkorukhoz képest figyelemreméltó tehetségnek adták jelét. Végül 1937 november 29-én felesége és ennek édesanyja, Brósz Jónásné Bielek Kornélia emlékére 8700 pengős ösztöndíjalapítványt tett. Ennek az alapítványnak célja, hogy jövedelméből a Deák-téri evangélikus testvéregyházak három iskolájába járó, megfelelő előmenetelű és magaviseletű olyan evangélikus tanulók részesüljenek, kiknek szülője a három iskola valamelyikének szolgálatában levő rendes tanára, tanárnője, tanítója, tanítónője. Szigethy Lajos e nagylelkű tette egy pillanatra megvilágitja a magyar tanárcsaládok vergődését. A gyermekes tanár a fizetéséből nem tudja családját úgy ellátni, ahogy ezt a családnak a kultúrfoka megköveteli. Nem vagyonos családok kényelmére és szórakozásaira célzok most, noha a legegyszerűbb embernek is joga van munkája után a felüdülésre, s az egyszerű ember meg is teremti a maga szórakozását. A tanár a nemzeti művelődés hordozója, amint erre külföldön már régen rá is jöttek. Hivatása a tudomány ápolását teszi feladatává. A helyes nevelés kérdései is gondos elméleti tanulmányt követelnek. Mégis hasonlíthatatlanul rosszabb helyzetben van, mint az egyetemi végzettségűek egyéb kategóriái. Csakhogy a tanár halkhangú, szerény, bajait, az anyagi gonddal való reménytelen küzdelmét nem kiáltja ki a világba. Az iskola, amennyire módjában van, díjazott pluszmunkát juttat neki, s a tanár örül, hogy ilyet kap önképzése vagy tudományos munkája rovására. Családos tanártársai gondjait volt alkalma közelről látnia Szigethy Lajosnak, tapasztalatai indították e nemes lépésre. A múlt, 1940-ik esztendőben távozott el örökre körünkből nagyszívű tanártársunk. Végrendeletében egész vagyonát, két budai öröklakást és 3500 pengő készpénzt, egyházi és iskolai célokra hagyta és az alapítvány kezelésével az egyetemes egyházat bízta meg. Ez utolsó tettével is hű maradt egész áldozatos életéhez. Most, amikor kegyelettel és hálával megemlékezünk róla, kis magyar népünk sorsának fordulójához ért. Körülötte a világ leghatalmasabb népeinek öldöklő élet-halálharca tombol. Hogy alakul ebben külső helyzetünk, ki tudná azt ma megmondani? Bizonyára a beavatottak sem. De vannak népünk jövő életét hordozó belső kérdéseink, amelyek megoldása egyedül a mi szociális lelkiismeretünktől, önzetlenségünktől és áldozatkészségünktől függ. Ha mindnyájan, az egész magyarság, tizedrészannvit tudnánk tenni a közért, mint amennyit Szigethy Lajos tett, ha a nagyok eljönnének a kicsinyekhez, a jótevő Szigethy Lajosokhoz példát venni, akkor megoldódnék minden belső kérdésünk, és a híven élt élet lelkinyugalmával fogadhatnánk a történelmi idők megpróbáltatásait. Jánossy István.
