Evangélikus Gimnázium, Budapest, 1937

26

EGY DICKENS-REMEKMÜ CENTENNÁRIUMA.

(Részletek az 1938. március 14-én tartott székfoglaló előadásból.)

Ez iskolaév elején volt száz éve, hogy Dickens „Pickwick írásait” az angol társadalom megismerte. A lelkes rajongás, mellyel az egész művelt világ olvasóközönsége egy század folyamán a munkát mindenkor fogadta, több mint egyszerű érv az írói művészet őszinte elismerése mellett.

A legváltozatosabb kalandokat átélő főhős és egész környezete, amellett, hogy a valóság közelébe férkőzni akaró művészet alkotása, tulajdonképpen egy olyan fantasztikus eszmekor terméke, amely angol földön itt lép először a nyilvánosság elé. Pickwick az angol embereszménynek jólelküen szatirikus kidolgozása. Éppen úgy megvan benne a férfias erély és lobbanékony vérmérséklet, mint ahogy az minden puritán színezet alatt bármelyik angol átlagemberben fellelhető: lovagias, a hölgyekkel szemben nagylelkű, megbocsátani tudó, megértőén együttérző és alkalomadtán lágyszívű, becsületes minden nagyszabású elhatározásban és tettben, joga mellett szívósan kitartó, amellett nem ellensége néha a jó italnak sem. Olyan ember tehát, akinek erényeit minden angol ember szereti és akinek gyengéit mindenkor kész erényei közé sorolni, márcsak azért is, mert könnyen önmagát ismerheti fel bennük. Nem egy személyről szóló tanulmányt látunk itt, hanem magát a személyt, nem az életből kiragadott túleszményített főhőst, hanem magát az életet.

Dickens nem éri be azzal, hogy egy rokonszenves egyéniséget állít oda elénk a maga elszigeteltségében, mint azt a XVIII. és XIX. század humoristái előtt tették. A pickwicki környezetben található, alakok, vagy a főhős jellemének egy-egy oldalát testesítik meg, mint Snodgrass, Tupman és Winkle, vagy olyanok, akik őt más működési körben, esetleg más jellemvonásokkal kiegészülve képviselik, mint Wardle és a hűséges Sam Weller.

Ezek a tökéletesen megrajzolt alakok azután olyan élménysorozatban részesülnek, amely az olvasóban elmaradhatatlan elismerést, elragadtatást vált ki. Kevés könyv van, ahol a cselekmény fejlődés- menete annyira kiszámíthatatlan, mint itt. Eleinte csupán mulatunk a ragyogó részleteken, de nevetésünk később a legmélyebb rokon- szenvvé változik át, amint Pickwick különböző kalandjaiban a jószívűség, az együgyű ártatlanság mintaképévé válik. Be kell látnunk, hogy az életben is sokszor csak egy lépés választja el a magasztosát a nevetségestől. Minden meseszerűség ellenére is érezzük, hogy az író nagyon is megközelítette a valóságot. A jelen örömei és szenvedései,