Evangélikus Gimnázium, Budapest, 1936
21 meg s még ugyanebben az évben iskolánk akkori igazgatója, Góbi Imre meghívta helyettes tanárnak. A meghívást az 1902. évben rendes tanárrá való megválasztása követte. Iskolánk akkor még a Deák-téren volt. Tanári kara nagy- tekintélyű férfiak gyülekezete, kik tanári karunkra mindig jellemző együttérzéssel fogadták a fiatal tanárt. Akkoriban még nem voltak módszeres értekezletek, nyilvános órák, hospitálások, óratervek, a fiatal tanár csak az idősebb kartársakkal való személyes érintkezés útján kaphatott tanácsot, útbaigazítást. Az első, amit megtanult tőlük, az volt, hogy azt a túlságos részletezést, amit az anyag módszeres feldolgozása terén a gyakorló gimnáziumban látott, nem lehet folytatni, hanem hozzá kell fogni és saját egyéniségéhez szabva, magának kell megállapítania mind a feldolgozandó anyagot, mind a módszert. Már akkor is nagy osztályok voltak iskolánkban s ifjúságunk sokat kívánt. Ez okból nagy kitartással újra átbúvárolta szaktudományai területét s rengeteg jegyzetet készített magának mindarról, amit a tanításban akár anyag, akár módszer tekintetében felhasználhatott. Ezek alapján sohasem mondott le arról, hogy óráit alaposan meg ne fontolja. Eleinte mégis beleesett abba a hibába, hogy tanítványai dicsekedtek, mennyi adatot tudnak nála, csak a későbbi tapasztalás és kifejlődő bölcs mértéktartás vezette oda, hogy megelégedjék a fődolgokkal s annak örüljön a legjobban, ha tanítványai a tankönyvtől függetlenül, önálló és szép előadásban számolnak be munkájukról. Kialakult tudományosságáról és tanításának emelkedett szelleméről méltóan tanúskodik Kazinczy és Kis János címen iskolánk 1904—05. évi értesítőjében megjelent nagyobb irodalmi tanulmánya s az a március 15.-i beszéd, melyet az 1907—08. évi értesítő közölt. Szaktárgyai közül a magyart tanította szívesebben s ezt is főleg a VII. és VIII. osztályban. Itt nyílott legtöbb alkalma arra, amit legjobban szeretett, hogy tanítványaival megismertesse a nagy költők és írók müveit és megtanítsa és rászoktassa őket a velük való foglalkozásra. Különösen Aranyt szerette magyarázni. Az ő komolyságában, szelídségében, pontos munkájában a rokon magyar lélek hangját hallotta; azután nemzeti klasszicizmusunk többi nagy hősének, Petőfinek, Tompának költészetét. S mintha az irodalomtanár maga is úgy volna, mint a költő: igazában csak azt adhatja minden művében, ami a lényege, ő is akkor melegedett fel legjobban, amikor Toldi estéjé-t, Arany öregkori költeményeit, az elégiának és humornak e remekműveit vagy Tompa mélabús költeményeit magyarázhatta. A magyarral kapcsolatban álló görögpótló irodalmat is nagy kedvvel tanította. E tárgy még több alkalmat szolgáltatott arra, hogy tanítványaival elmélyedjen a nagy költők és írók remekműveiben s mivel csak az alapos, elmélyedő munkát tartotta tanulságosnak, méltán gyászolta a görögpótló
