Evangélikus Gimnázium, Budapest, 1933
14 itt, természetszerűen a felsőbb fokokon, állandóan látszaniuk kell azoknak a kezdő lépéseknek, melyek a tudomány felé vezetnek. Azt az irodalomtudományt, mely a múlt század végi és a századmik eleji középiskola irodalmi nevelése mögött állt, a „pozitivista“ jelzővel szokás emlegetni. A pozitivizmus voltakép filozófiai rendszer, mely létrejöttét a természettudományok XIX. századi hatalmas fejlődésének köszönheti. Mint a szellemtudományi anali- zis és szintézis irányító elve a század végére hatalmába kerítette az irodalomismeretet és a történetírást is. Az irodalomismereti pozitivizmusnak köszönheti tudományszakunk azt a felbecsülhetetlen munkát, melyet irodalmunk múltjának számos és nagyérdemű kutatója és magyarázója a felfedezés, gyűjtés, részletelemzés, forrás- kutatás és rendszerezés terén elvégzett. A pozitivizmus tényszere- tete, tárgyhűsége és haladás-igézete, társulva mindehhez a millenáris hangulatú magyar kultúrexpanzió gondolata, adta meg e munka lendületét. A magyar irodalomismeret ebben az időben emelkedett a tudomány rangjára és ismerte fel a maga korszerű nemzeti hivatását. Oly módszereket érzett a kezében (Taine, Brunetiére és a német részletkutató filológia/ példái nyomán), melyek a legkétségtelenebb igazságokhoz való eljutással kecsegtettek. Mindezek az igazságok azonban érvényességüket a kézzelfogható valóságok (adatok, az irodalmi mű, racionális elemei kölcsönhatások) és az alkotásnak a természettudományos pszichologizmussal kinyomozható területein mutatták meg. Hozzájárult még a magyar irodalomismereti pozitivizmussal az a vonása, hogy irodalmunk ú. n. népiesnemzeti korszakából egy kissé már majdnem iskolássá merevített irodalmi dogmát vont el és ezt a dogmát a múltba is visszavetítvén, mellőzött vagy aláértékelt oly irodalmi valóságokat (pl. a magyarországi latinság, a XVIII. század „nemzetietlen“ kora), melyekre ez a dogma nem volt rávonható és így az irodalomszemlélet totalitását veszélyeztette. A vele szemben felmerült új irodalomismereti irány, mely részben magyar gyökerekből (Kemény Zsigmond, Bodnár Zsigmond, Böhm Károly, Salamon Ferenc), részben a német és francia anti- pozitivista filozófia és irodalomtudomány alkotásaiból táplálkozott, „szellemtörténeti“ néven ismeretes. Visszaiktatta jogába a műalkotást létrehozó szellemet, mely szerinte a pozitivizmus módszereivel, a gyűjtéssel, adatfeltárással, ezeknek mechanikus rendbe való állításával, a természettudományos pszichologizmussal meg nem közelíthető, hanem csak a müalkotó erővel teljesen egyenlő erejű, kon- geniális intuícióval. A tudós-típus fogalmát teljesen átalakította: a mindenki által megtanulható módszeresség hatalmát megingatta s helyébe a megértés szubjektív veretű képességét és rátermettségét tette. A tudomány nyelve egyéni nuance-okat kapott, új kategóriák teremtődtek (stílkritika, közönségtörténet, a táj, faj és
