Evangélikus Gimnázium, Budapest, 1929

18

megjelölhetjük — írja — a megbecsülésnek azt a fokát, melyben a magyarok szláv honfitársaikat részesítették éppen ama március hónap óta."’ „Hol van az a Horvátország, — mondta a pesti szószéken M. Kossuth, a radikális szónok. — Nem tudok róla, de ha felfedezik, el fogjuk nyelni.” „Ezt itt Franciaországban üres nagy- hangúságnak mondjuk, de Pesten ez a mindennap nyelve.” Szélsőségesen rosszakaratú idézetet választottam ki ennek a pánszláv szimpátiától fűtött hangulatnak a megmutatására, de szükséges volt ez, mert itt a francia közvéleményben olyan sárkányfogak vettettek cl, melyek szörnyű vetése a trianoni szerződéssel ért meg.

Éppen az akkori francia politikát irányító és hatalmon lévő emberek azok, akik a szlávok ügyét szem előtt tartva a mi szabadságharcunk felesleges voltát hangsúlyozzák. Felesleges ez a harc -—- mondják — mert mi képtelenek vágyunk az ugyancsak függetlenségre törekvő szlávokat, románokat a független magyar államban békés együttélésre rávenni. 1849-re már egyre jobban kialakul az a vélemény, hogy a régi osztrák császárság mégis csak a legjobb keret ennek a sok nemzetiségtől lakott területnek az összefogására s ha ezt a régi formájában nem lehet helyreállítani, legjobb lesz „a régi magyar államegységet szétbontani és Magyarországot az ott élő népfajoknak megfelelően darabokra vágni, mert Horvátország, a szerb vajdaság, Erdély és a Tótföld területi függetlenségét el kell ismerni.” Szörnyű vélekedés ez, szinte utolsó pontig beteljesült jóslat s a legborzasztóbb benne, hogy mindezt éppen a magyarság érdekében valónak tartják. Ha nem fél a magyarság ettől az operációtól — írják — akkor „ragyogó szerepre számíthat még Ausztria népei között ”, de egyébként a nemzetiségekkel való harcban el fog pusztulni.

íme, mivé lett a magyar ügy a francia közvélemény előtt! Az emberi szabadság elő harcosából, kiről dicsőítő dalokat zeng a párizsi utca, Európa testén beteg pont lesz, melynek meggyógyítására csak az operációs kést tartják alkalmasnak. Az alighogy felcsillant ragyogó vértü szabadság-lovag képe mellé azonnal odavetítik a barbár, az elnyomó, az úrhatnám magyar arcát s ugyanakkor, midőn itthon a csatamezőn bukik el a magyar függetlenség ügye, odakünu a politikai véleményben is elbukik. Franciaországban egyébként sem tanácsos ekkor már a nemzeti szabadságról beszélni: a köztársasági kormány erőtlennek bizonyult s nem messze az idő, hogy a császárság. karjaiba veti magát. Kezdetben velünk rokonszenvező újságok is érzik a megfordulni készülő szeleket s ha nagyjainkról írnak, nevük mellől lassankint elhagyják a „szabadsághős” jelzőt, hogy helyébe először a „forradalmár”, majd később az „anarchista” szót tegyék.

Az 1849-es októberi események, főként a tömeges kivégzések, még egy pillanatra általánosan felénk fordítják a szíveket. Ebben