Evangélikus Gimnázium, Budapest, 1929
19 íi felénkfordulásban azonban csak az emberi szánalom szólal meg. A francia olvasóközönség bizonyára megindulással nézte egyik képeslapjában azt a rajzot, melyen az látható, hogy Magyarországot, a ledöfött szarvast, az orosz csataló legázolja, de az igazán hangulatjellemző az a kép volt, melyen Victor Hugo, a franciák nagy költője, kéztördelve szemléli, hogyan fojtja meg az orosz és az osztrák a íöldreterített magyart, kinek kezéből már a törött kard is kihullott. A francia közönség egy megindító színjáték utolsó felvonásának tanúja s a velünk szemben ellenséges, vagy közömbös hírlapok az aradi tizenhárom tábornok kivégzése után ezzel térnek napirendre a magyar elbukás felett: „Ez csak jogos megtorlás.” Talán furcsának tetszik, hogy most március lőrén az október 6.-a gyászát idézem befejezőnek. Így követeli egyrészt a dolgok kérlelhetetlen következése, de nekünk ezenkívül még más jogcímünk is van hozzá. Mi protestánsok tudjuk legerősebb hittel hirdetni a nagypénteki halál napján a húsvéti feltámadást, de ugyanúgy a karácsony életindító ünnepén előre tudunk gondolni a nagypéntekre is. Most, hogy a magyar szabadságharc ügyének a francia közvéleményben való elhanyatlását láttuk, szinte teljesen ködbe borítottuk a ma ünnepelt március 15.-ének felkelő napját, hiszen azokat az eszméket, tetteket és embereket, amelyekre és akikre annyi jogos büszkeséggel és lelkesedéssel nézünk, most egy nagy európai nemzet politikai országútján láttuk. Láttuk őket egy kis ideig emelt fővel és bizakodó tekintettel lépkedni a tapsolok és üdvrivalgók százezreinek sorfala közt, de láttuk őket lefüggesztett tekintettel, remény- vesztetten vánszorogni a közöny, a meg nem értés, a rosszakarat fojtogató porában is. De éppen a magyar sorsnak a külföld szemléletében kialakult két ellentétes képe alkalmas arra, hogy ma is tanulsággal szolgáljon. Egy nemzeti katasztrófa tanított meg bennünket arra, hogy a külföldi vélemény nem elhanyagolható meny- nyiség: tanúi voltunk annak, hogy ez a nyugati közvélemény országhatárokat szabott meg és új államokat teremtett. Jövő sorsunk kialakításában ezzel számolnunk kell s meg kell tanulnunk, hogy közvéleményt teremtsünk mellettünk. Szeretném azonban, ha ma, a magyar szabadságküzdelcm e ragyogó emlékű napján a közvéleményalakításnak nem azokra a sokat hangoztatott módjaira gondolnánk, melyeknek alapja az az újságírói ravaszság és a megfizetett vélemény. Nekünk hozzánk méltóbb és hatásosabb eszközök állnak rendelkezésünkre, ezekre az eszközökre éppen az 1848—49-es francia közvélemény felénk fordított két arca tanít meg. Ezeket az eszközöket meg fogjuk találni, ha meg fogunk tudni felelni két kérdésre. Melyek ezek a kérdések? 1848 március 15.-e így kérdezett : „Rabok legyünk vagy szabadok?” A március 15.-i ifjúság életével válaszolt erre a kérdésre s hű volt az adott felelethez egészen a kozák-dárda vagy a bitófának haláláig. A mai idők március 15,-éinek kérdései is egész embereket 2*
