Evangélikus Gimnázium, Budapest, 1929

17

lengyeleket és magyarokat azért becsüljük, mert védelmezték a szabadságot és a civilizációt, mert történetük a mártiromságok hosszú sorozata, egy állandó keresztes hadjárat.” Bevezető szavaimban nem lilába idéztem azt a talpig vasba öltözött, ragyogó fegyverzetű keresztes lovagot, aki a nyugat kapujánál veri vissza a keleti barbárság támadásait. .Most új színnel gazdagodott ez a bennünket annyira felmagasztaló kép, az egyetemes emberi szabadság harcosaivá lettünk s ez a mi újabb szellemi honfoglalásunk az európai közvélemény lelkében.

De ne feledkezzünk rá nagyon erre a dicső és nekünk nagyon is hízelgő képre, melyet a külföldi szimpátia rajzolt meg rólunk. Már 1848 októberében egy, ha velünk nem is éppen együttérző, de nem is ellenséges párizsi hírlapban a következő hír jelenik meg: „A legújabb magyarországi hírek szerint báró Jellasich egészen Székesfehérvárig hatolt előre. E város lakossága a legnagyobb rokon - szenvvel fogadta és zászlódísszel vonult ki eléje. Egyébként a magyar csapatok mindenfelé szétbomlanak, sőt Jellasich seregéhez pártolnak, át.’’ Ilyen és ehhez hasonló hírek egyre nagyobb számban jönnek. A legtekintélyesebb és a francia kormányzathoz közelálló napilapok valami hűvös tárgyilagosságot kezdenek magukra ölteni, érdeknélküli szemlélődés jellemzi őket, ha velünk és küzdelmeinkkel foglalkoznak. Természetesen megindult már az ellenakna ásása az osztrák császárság részéről, hűséges segítőtársat találva ehhez a legtöbb németországi napilapban, sőt magában az egyre jobban a császársághoz visszatérni készülő francia kormányban is. De az igazi halálos döfést annak a magas talapzatra állított magyar lovagnak, kit a francia közvélemény a nemzetek szabadságának elő- hareosaként üdvözölt, a szláv, általánosabban és a mi szempontunkból mondva, az ú. n. nemzetiségi kérdés adta meg. A francia közvélemény egyszerre csak kezdi nem érteni a mi küzdelmeinket.

Már egy előbb felolvasott idézetben észrevehette mindenki, hogy bennünket és a lengyeleket, tehát egy szláv népet, együtt emlegetnek. A. franciák ugyanis elsősorban a lengyeleken keresztül ismerik meg a szláv népek sorsát. A sok Párizsban élő lengyel menekült már 1848 március 10-én megalakítja a Párizsi Szláv Társaságot, mely csakhamar francia nyelvű újságot is ad ki és felszólítja a magyarországi, ausztriai és délszláv testvéreket, hogy nemzetiségi panaszaikkal forduljanak a fenti Társasághoz. Az ellenünk vadított horvátok támadását csakhamar mint egészen különálló szabadság- harcot kezdik emlegetni s a szláv és szlávbarát sajtó munkája folytán kialakul a franciáknál egy olyan vélekedés, hogy mi, magyarok csak valami álszabadságharcot idéztünk fel s voltaképpeni célunk az, hogy az ország területén lakó nemzetiségeket elnyomjuk. Nagyon jellemző, hogy mit ír egyik tárgyilagosságát állandóan hangsúlyozó párizsi hírlap, a „Journal des Débats”, az 1848-as magyar országgyűlésnek éppen a nemzetiségi ügyet szabályozó munkájáról: „Néhány szóval