Evangélikus Gimnázium, Budapest, 1928

Megemlékezés negyedszázados iskola- épületünk megteremtőiről.

iskolaépületünk fennállásának negyedszázados jubileumán nem csupán a szokást követve kötelességszerűen, hanem igaz szívbeli örömmel és a lelki emelkedettség érzetével emlékszem meg azokról a férfiakról, kiknek iskolaépületünket köszönhetjük. Lelkem a legtisztább öröm érzetével telik el, ha visszagondolok az 1898—1903-ig terjedő időre, erre a teremtőerővel telített öt esztendőre, amikor alkalmam volt láthatni, hogy egy alkotás gondolata hogyan keletkezik, az ellenálló és tétlenségi erőkkel hogyan viaskodik és azokon diadalmaskodva hogyan válik valóvá. Lelkem a jelen kisszerű, tespedő gondolatvilágából magasabb régiókba emelkedik, ha reáeszmél arra a korszakra, amelyben férfienergiák alkotásra tudtak egyesülni, harmóniába tudtak összeolvadni, a kishitűséget tudták legyőzni és alkotóerővé átalakítani és úgyszólván semmiből évszázadokra szóló alkotást tudtak létrehozni.

Az említett öt teremtő esztendőnek eseményei, mint valamely jól megszerkesztett film jelenetei peregnek le leki szemeim előtt. Látom Deák-téri gimnáziumi épületünket és benne ifjúságunkat, amint tolong, zsibong a szűk, sötét folyosókon, látom őket, amint szélben, sárban, esőben, hóban, viharban tornaórára vonulnak a Szentkirályi-utcában lévő Nemzeti Tornacsarnokba.

Fülemben visszacsengnek a tanári értekezletek örökös panaszai arról, hogy egy kiváló intézet nem lehet úgy, hogy ne legyen udvara, ne legyenek térés, világos és télen fűthető folyosói, ahol az ifjúság tízperces szüneteit eltölthesse, ne legyen tornaterme, ahol testét gyakorolhassa és fejleszthesse, ne legyenek előadótermei, ahol a természettudományok fontosabb eredményeit kísérletek kapcsán láthassa, szertárai, könyvtárai pedig sötét szűk odúkban legyenek összezsúfolva, ahol azokat rendezni sem lehet, annál kevésbbé a tanítás céljaira felhasználni. De hallom a kishitűségnek folytonos feleletadásait is, amelyek örökösen ismételgetik: szegények vagyunk, nincs pénz,

1*

3