Evangélikus Gimnázium, Budapest, 1928

kelteni, aki a költői szépségek tolmácsaként bennünket, közön ségét, föl akar ragadni oda, ahol ő is él, az esztétikum tiszta világába. Milyen nagy élmény volt akkor, milyen értékes emlék ma mindannyiunknak Lehr Albert egy-egy előadása, mennyivel többet köszönünk Lehr Albertnek mi, akik szíve melegét, az élőszó varázsát közvetlenül kaptuk, mint azok, akikhez csak a hideg, élettelen betű útján jutott el.

Ez a hálaérzet hozott ide bennünket, az igazi tanítványokat, nagy mesterünk hamvainak pihenő helyéhez, bennünket, akik öt évvel ezelőtt éppúgy körülállottuk ezt a sírt, mint ma. De akkor fájdalom szorította össze szívünket, mert búcsúzni jöttünk szeretett tanárunktól, akit örökre elvesztettünk. Az idő, a szenvedő emberiségnek ez a bársonyos kezű orvosa, azóta letörölte köny- nyeinket, behegesztette az akkor friss sebünket, s öt év előtti fájdalmunk a természet bölcs rendje szerint a kegyelet nemes érzésévé enyhült. Es most, öt év után, visszaidézve Lehr Albert emlékét, az a megnyugtató tudat lesz úrrá lelkűnkön, hogy csalódtunk, mikor rádobván a sírverembe leeresztett koporsóra az utolsó rögöt, azt hittük, hogy örökre elvesztettük Lehr Albertet, tanárunkat. Nem azon a tudós Lehr Alberten kívül, aki él könyveiben, él a másik is, a tanár Lehr Albert, él a szívünkben, emlékét nem halványították el az egymásra torlódó évek. S hogy milyen eleven ez az emlék, milyen erős a tanítványok kegyelete, annak bizonysága ez a megkapó síremlék, amely márványba vésve, egy ihletett művész mesteri kezétől, a mai naptól kezdve mint maradandó szimbólum hirdeti, hogy a tanár és a tanítványok kapcsolatát nem szakítja szét sem a halál, sem az idő, s akit szívébe zárt az egymást váltó nemzedékek sóra, az maga is él mindaddig, amíg csak egy is él tanítványai közül.

2. Loisch János dr. gimnázipmi tanár beszéde.

Eltűnődve és lelkünk mélyén megilletődve álljuk körül a sírt, melyben a legnagyobb kommentátor örök álmát alussza. Mikor az a megtiszteltetés ér engem, hogy az evangélikus gimnázium tanári testületé nevében a mai ünnepi alkalommal a néhai kartársról megemlékezzem, előbb nem a tanárról kell szólnom, hanem az országos hírű tudósról, aki díszt adott iskolánknak. Hiszen a volt növendékek is, ámbár hálából és kegyeletből tanáruk iránt, de mégis „a jeles nyelvtudósnak“ állították ezt a művészi síremléket, mint a feliratban olvassuk, A nyelvtudásban pedig a Toldi és Toldi Estéje magyarázóját látják. Mekkora hozzáértés, finom megérzés, hivalkodás nélküli önfeledő elmélyedés, a népnyelvnek mily alapos ismerete kellett ahhoz, hogy a dicséretben egyébként fukar Arany János a nála tisztelgő fiatal tudóst evvel a tréfás elismeréssel tűntesse ki:

10