Evangélikus Gimnázium, Budapest, 1927
tanulja penzumát, teszi első bizonytalan lépéseit a jövője, a végzete, talán az apja sorsa felé. A tábornokok kivégzése körül annak a nemzetnek fiai szorgalmaskodtak, amelynek képviselői ma telekiabálják a világot a magyar reakcióval és kérkednek demokráciájukkal: a kivégzést vezénylő őrnagy, a horvát Tichy mellett, Zdrahal hadnagy a kapuparancsnok, Utyka a porkoláb s a brünni hóhér. Mintha kiválogatták volna őket. Ellenben a derék minorita barátok hűségesen virrasztottak mellettük. Mikor az őrnagy intő beszédet akar velük mondatni katonáihoz, nem engedelmeskednek. Arad döbbenetes szívvel gyászol s gyászát nem titkolja. Boltjai egész nap zárva, mintha ünnep volna. Mintha érezték volna, hogy okt. 6-ika a magyar nemzet legfájóbb, legnagyobb ünnepe lesz. Másnap a vértanúk jeltelen sírján friss virágok illatoznak. Kiknek volt bátorsága feldíszíteni a sírt, nem tudta meg soha senki. „Hullatja levelét az idő vén fája.“ A vastag avar alatt Szent István Magyarországának romjai mellett a vértanúk sírja fölött ott hever a vén, bűnös Ausztria és a büszke cárok birodalma. A Romanov-ház ártatlan utolsó ivadékainak életét éppúgy hóhérkéz oltotta ki, mint az aradi hősökét. Az aradi tizenhárom sírját egy nemtelen nép tapossa, melynek nincs múltja és nem lesz jövője, mert rothadt jelenje nem teremhet gyümölcsöket. Ez legyen a mi vigasztalásunk, ez adjon erőt egy új honfoglaláshoz, melyért némán, de szüntelenül dolgoznunk kell. Dr. Jánossy István. 7
