Evangélikus Gimnázium, Budapest, 1926
aradi nap komor fennségétől, fölemelő hatásától. — A nemzet mostani katasztrófája nehezen sűríthető össze a szürke trianoni napra. Megkezdődött az már teljes nagyságában 1918. okt. 31-én és ez a nap valamennyi követőjénél mélyebb hatású. Ez már magában rejt minden elkövetkezendő megalázást. Ekkor halt meg orgyilkos kezektől Tisza István és vele együtt rogyott össze az ő Magyarországa. És ki tudná most mind felsorolni a gyorsan, egymásután pergő gyásznapokat? Nem ép oly szívbemarkoló dies ater az, amelyiken az első bocskoros oláh járőr belopakodott Hollós Mátyás szülővárosába, vagy az első cseh légionárius az ősi koronázó városba? Nem szörnyű emlékű nap-e az, amelyiken egy történelmi név viselője adta át hazáját a bolsevizmusnak ? Az oláh megszállás, Trianon aláírása, majd becikkelyezése mind megannyi alkalom gyászra, siratásra. Nem gyásznapok, hanem gyászévek ezek! De hogy elsimulna, jóra fordulna még sok minden a jó Isten egy kegyelmes pillantására! Amilyen hirtelenséggel szakadt reánk ez a nagy vihar, úgy elmúlnék ez a gyötrelmes jelen, mint beteg lázálom, mint egy gonosz lidércnyomás 1 Hihetjük, várhatjuk-e ezt ? Erre legyen felelet a Mohácsról való rövid megemlékezés! * Ma két éve arról beszéltünk, minő sajátszerű időszakossággal követik egymást a nagy nemzeti katasztrófák. Ágostétól (955) Mohin (1241) Mohácson (1526) át egész Világosig (1849), mindig három század távolában. Trianon az, amely végzetesnek látszó közelségben követte előzőjét. Századunk fordulóján, mint eleven valóság már csak okt. 6-a élt. Ágosta, Mohi a régmúlté lettek, a sebek behegedtek. Mohácsot ugyan százéve mondotta a költő látnoki ihlettel „nagylétünk gyásztemetőjé“-nek, de mintha az idők folyamán e mondás is vesztett volna, nem zengzetes szépségéből, hanem átérzett és valóságnak hitt igazságából. Mohács után szétesett az ország, de íme, eljött az idő, amikor újra egyesült. A kiirtott magyarság helyét idegen nyelvűek özönlötték el, de a kiegyezés óta a megmagyarosodás sokat ígérő mérveket öltött. A háborús századok visszavetették a magyart anyagi és szellemi műveltségben, de e téren is „lázas sietséggel pótolha- tónak látszott a késői indulás.“ Kezdett már Mohács emléke is inkább a költők és történetírók tulajdona lenni. Trianon tépte fel ezt a régi sebet is. Ráillik erre is : „Recru- descunt diutina vulnera 1“ 19
