Evangélikus Gimnázium, Budapest, 1925
IF „Virágzik-e még az én kedves ősi eperjesi kollégiumom?“ kérdi egy 48-as honvéd generális. Egész alakja csupa finomság és nemes büszkeség. Ráismertem, sokszor szónokoltam, mint eperjesi tanár, nagy olajfestésű arcképe előtt a kollégium dísztermében: Dessewffy Arisztid volt, az egyik aradi vértanú. „Öröködbe, uram, pogányok jöttének. A kollégium elmenekült ősi otthonából, de magával vitte palládium gyanánt a te arcképedet ideiglenes otthonába, Miskolcra, hogy ez addig is, míg el nem múlnak a „babilóniai évek“, legyen hirdetője a kollégium ősi szellemének.“ Egy halovány, szenvedő arcú férfiú; félszemében méla bú borong, azt mondja: „Szelíd Szilágyságban, mily szép és kedves lehet őszi pompájában Sződemeter tája!“ „Szomorú táj az most; fogyó magyar népnek oláh a gazdája!“ Megint negyvennyolcas honvédtiszt. Ez őrnagy. Inggallérja szélesen kihajtva az atillája nyakára. Azt kérdi: „Nyílnak-e a völgyben az őszi virágok a segesvári sírdombon? Járnak-e arra a jókedvű székelyek, hegyeikről leszállva a segesvári vásárra?“ „Az őszi virágok nyílnak a völgyben, de a székelyek gyászolnak, nem jókedvűek, nem is nevetgélnek... sok el nem fajult drága székelyvér öntözte a göröngyeit ezer csatatérnek.“ Vígasztalólag fogja meg a karját egy igénytelen egyszerű ember, tán valami falusi nótárius. Tán testvére amannak? Az, szeretetben is, lángészben is. Ez azt kérdezi: „Mit csinál a büszke népe Hajdu-Szalontának?“ „Porig van alázva! Bocskor parancsol ott sarkanfyús csizmának.“ Megint honvédtiszt. Negyvennyolcas generális. Kopasz a homloka, mellét veri a szakálla, vastag botra támaszkodik: „De szép ünnep lehet ma Aradon tizenhármunknak emlékezetére !“ „Arad emlékezik, de most nem ünnepel, oláh láncot visel!“ Mellette áll egy főúr, XVII. századbeli magyar viseletben; mikor hallja a szomorú híreket ajkamról, nekibúsultában önkénytelenül is félig kihúzza kardját hüvelyéből- Olvasom rajta a felírást: „Ne bánsd a magyart!“ Ráismerek a költő Zrínyire. „De csak rajt még a Zrínyi-címer és fentlobog a magyar zászló a Csáktornyái váron?“ „Csáktornya túl van a jugoszláv határon!“ A csoport mélyéből jön valaki felém. Mindenki mélyen meghajol előtte, mert ő valamennyi között „a legnagyobb“. Rám tekint összeérő sűrű sötét szemöldökei alól azokkal a mélyrenéző szemeivel s azt kérdi: „De az én kedves magyar falum, Nagycenkem, csak innen esik a magyar határon?“ „Egy hajszálon múlt, hogy el nem vesztettük, de mégis megmaradt, hála egykori hű jobbágyaid unokái „népszavazatának“ és a hős soproni fiúknak. Hanem a te templomod öreg harangja átbúg osztrák Burgenlandba. így azonban mégis elmehettek az én iskolám cserkészei is tábort ütni a te szent sírod közelébe,, hogy ott megteljék a lelkűk lobogó, tettrekész bizakodó hazaszeretettel.“ Szavaimra mintha elborultak volna a fényes arcok, s a „boldogok hegye“ mintha „siralom völgyévé“ változott volna. Éles fájdalom hasított végig a szívemen és én felébredtem elröppenő hajnali álmomból. Vánkosom nedvei volt könnyeimtől.
