Evangélikus Gimnázium, Budapest, 1925
12 Bizony ma nem tizenhárom, hanem akár tizenhárom millió magyar vértanúnak szentelhetünk gyászünnepet. Legnagyobb vértanú köztük maga a magyar nemzet. Élő szobor ez, melynek fáj minden tagja. Egyúttal széttört és mélységbe lehullott szobor. A végzetnek az volna a hivatása, hogy mint szobrász bánatkalapácsával szebbé faragja a nemzetszobrokat. Velünk szemben oly kíméletlenül használta szerszámát, hogy a szent szobor öt darabban hullott alá a megaláztatás mocsarába. Most mindegyik darabja érzi az egésznek fájdalmát s egymáshoz vágyódik kínosan epedő szerelemmel. Mossuk tisztára könnyel, verítékkel, s ha kell és lehet, majd vérrel is; tegyük össze s helyezzük vissza talapzatára. Csakhogy ez nem egy-két év munkája. Hozzá türelem kell, hisz a világtörténelem toronyóráján nincs percmutató! De bekövetkezik az „európai vizek kedvelő megmozdulásával“... Addig is, mint majd akkor is, minden magyar embernek meg kell tennie kötelességét. Minden embernek, de egyúttal minden órának is megvan a maga hivatása. Ennek a mai órának itt az a kötelessége, hogy megcsendítse szívünknek harangját s ennek bánat- és remény-hullámait a kegyelet rádiójával elvigye az aradi szent sírokhoz. A magyar bánat és magyar remény édes-bús hangjaira feléreznek a szent csontok s álmodnak a feltámadásról, nemcsak a magukéról, de e sokat .szenvedett nemzetéről is. Teljesedjék álmuk! Dr Szigethy Lajos.
