Evangélikus Gimnázium, Budapest, 1925
10 ÜNNEPI BESZÉD. (1925 október 6.) Dante eleven testben átkelt a halál révén s bejárta azoknak világát, akik voltak, s bár nincsenek, mégis örökre lesznek. Amit odatúl látott, hallott, azt isteni szépen megírta a Divina Comoediában. Ennek szépségei között megragadta a lelkemet az is, hogy a halottak igen sokszor szülőföldjükről, valamely kedves honi tájról tudakozódnak: ennek édességét se a pokol gyötrelmei, se a mennyország gyönyörei között nem tudják feledni. Azt szeretném, ha egy igen nagy igazságot ti, Kedves Tanítványok, nemcsak megértenétek, hanem azt meglátnátok, megéreznétek, ha az véretekbe menne át. Azért választom előadásomnak azt a formát, mintha én is átsuhantam volna mai hajnali álmomban az örökké élő halottak világába. Amit ott láttam, hallottam, hadd vetítsem lelketek vásznára. * A „boldogok hegyén“, ott mindjárt a mennyek mennyének közelében egy büszke szép embercsoportból a meglepetésnek ez a felkiáltása hangzott felém magyarul: „Nézzétek, ez földi ember; a reggeli napfényben nyugat felől árnyék kíséri lépteit!“ Örömtől dobbant meg a szívem s magyarul köszöntöttem őket. Erre körülfogtak és kérdezősködtek. Az első; álmatag szelíd kék szemeiről ráismertem, hogy Jókai az, „a komáromi fiú, aki meghódította a világot“, azt kérdezi fátyolozott, de mégis édes hangján: „Mit csinálnak az én kedves, jó szekeres gazdáim szép Rév- komáromban?“ „Szegény komarnói gazdák nyögnek cseh járomban.“ A másik; kövéres arcán vidám kedély ragyog, szemeiben pajzán jókedv csillog, azt kérdezi palócos kiejtéssel: „Emlékeznek-e rám, emlegetnek-e a kedves Mikszáthfalván a jó palócok és a tót atyafiak?“ „Emlékeznek rád, de nem emlegethetnek. Neved még a térképről is le van törülve már. Faludat Szklabonyának tanítja a cseh földrajztanár.“ Egy másik; termete csupa erő, halvány arca csupa beteges érzékenység; ruházatáról ítélve nem lehet más, mint valami tisztes falusi kálvinista pap, azt kérdezi: „A hanvai temető közelében sírnak-e még a mohi csatamező felé siető Sajó habjai?“ „Jó Tompa Mihály, a Sajó most is sír, de más is busítja, nemcsak a mohi-vész, az is, hogy a partján cseh zsandár cseh nótát fütyörész.“ 4
