Evangélikus Gimnázium, Budapest, 1923
13 a II-ik emeletet a papiakra. 1840-ben folytatták a bővítést s a papiak és templom közötti kis szabad utcai részt is beépítették. Minthogy a papiakban voltak az iskolák, tanárok és tanítók lakásai is, az épület a tanulók szaporodása folytán egyre szűkebb lett s végre sikerült a gimnáziumot az épületből kihelyezni s a szomszéd, nagy utánjárással szerzett sütőutcai telekre épített új gimnáziumi épületbe áttelepíteni 1864-ben, de ebből az épületből is kinőtt a gimnázium s így nyerte végül 1904-ben új otthonát a mai Vilma királynő-úton. Ugyanez az építkezési munka folyt le a Kálvin-téren is. A papiak felett a II. emelet építését már 1839-ben tervezték, de csak 1859-ben tudták megvalósítani, mikor a gimnázium megnyílt; ugyanakkor kiépítették a papiak és templom közötti kis szabad területet s az egész épületcsoport, az Oroszlán- és Lónyay-utca felé eső résszel, 1863-ra teljesen elkészült. Egy évvel korábban lett tehát kész az egész épülettömb, mint az evangélikusoké. Az iskolafejlesztés, építés terén különben ez időben Pest városában nagy versengés folyt. A Piaristák is 1863-ban avatták fel rendházuk belsejében gimnáziumuk számára épített új épületszárnyukat. Azonban a református épületcsoport is nemsokára szűknek bizonyult. Hogy mennyire szűk volt az épület, azt Farkas így írja le: „Az új viszonyok között még nagyobb szükség lett új épületre; az első lelkész lakásául a gimnázium felett lévő Il-ik emelet adatott át, a nála hivatalos vagy magáncélból megfordulóknak, kivált óraközben, a szűk folyosón hemzsegő gyermekek s ifjak seregén kellett keresztül törniök; a második lelkész pedig az egyház bérházában nyert lakást“. Itt is új gimnázium építése volt a legszükségesebb teendő, ami végre a város és állam támogatásával meg is valósult s az 1888-ik év őszén a gimnázium szép és célszerű, a modern pedagógiai követelményeknek megfelelő új épületben kezdte meg munkáját, amelynek egyedüli hiánya, hogy nincs tágas, az újkori testnevelésnek megfelelő udvara. E tekintetben azt mondhatjuk, hogy református testvéreinket erősebben lekötötte a Genius Loci; nem akartak oly messzire eltávolodni templomtól és anyaépülettől, mint mi, evangélikusok, akik bár hosszas habozás után, nagyobb távolságban építettük fel új gimnáziumunkat és templomunkat. A két gyülekezet iskoláinak életéből is sok érdekes és jellemző dolgot tudnánk előadni, de ez alkalommal már csak a legfeltűnőbb jelenségekre mutathatunk rá. A református egyháznak 1859-ig csak elemi iskolája volt, bár a harmincas évektől a szabadságharcig tervezték az evangélikusokkal együtt létesítendő protestáns főiskolát. Az elemi iskolában a IV. kerület iskoláinak növendékei felváltva tanítottak, akik „a pesti professori hivatal beneficiumában sorra részesítettek“. Persze olyanok voltak némely esetben ez ifjak, mint a kalitkából kiszabadult madarak; olyanok is voltak közöttük, akik a tanítóságot mellékes dolognak tartva, „egyszersmind orvos- növendéki, mérnöki vagy törvény-gyakornoki pályát is folytattak“.
