Evangélikus Gimnázium, Budapest, 1915
3 másságát es megadták neki azt a gyöngédséget és fölmagasztosultságot, melyet a mindennapi élet küzködései, tengernyi gondjai és csalódásai a törékenyebb jellemekben olyan hamar elfojtanak. Ez a tisztánlátó, csüggedetlen munkáló lélekerő nem tűnt tova ifjúságával; — éltesebb korával inkább erősbült, mintha édesanyját és fivérét ölelő egykori véghetetlen szereteteért jutalmul adományozta volna neki az Ég, hogy magára maradásának pusztább szakában vigasztalója, a föld rögéről mindenha magasba emelője legyen. Anyagi viszonyai már bőven megengedték, hogy a fővárosi élet minden apró kényelmét is élvezhesse. Tiszta szive azonban, ahogy nem áhította a közszereplés koszorúját, úgy nem vágyott a puhaság párnáira sem. Veleszületett, öntudatosan edzett akaratereje a háziteendők, a gazdasági foglalatosságok kellő közepébe állították akkor is, mikor hajlott kora már pihenőt engedhetett volna és nyugalmat követelt. A rövid látású és gyenge emberek, kik lapdául szolgálnak az eseményeknek, nem képesek mérséklettel viselni a jószerencsét és szilárdsággal a csapásokat ; ezek alatt elcsüggednek, s elhízottá válnak amannak érintésére. Erős hitének szárnyai messze fölébe emelték ennek a gyarlandóságnak. Nagy lelke fényesen került ki a csapások tisztító tüzéből, s meg nem fogta az anyagi jólét csábításainak rozsdája. A múltból emlékeinek élt, a jelenben a jövendőnek, s ebben mindannak a szépnek, nemesnek, jónak, mit az eszményi irodalom és művészet áraszt az eszmékért csakugyan hevülőkre. Mindig üde szelleme gyönyörűséggel merült el az örök szépség szemléletébe, mely az őszinte szívű embert, úgyszólván önmagától is különválasztja és megsejteti vele az abszolút igazságot, hogy a lélek tökéletessége többet ér minden földi üdvösségnél. S e meggyőződés segedelmével ideig-óráig való érdekei fölé emelve, felkölti benne az áldozás erejét és ezzel legtisztább forrását nyitja meg valamennyi erénynek. Az a meghitt környezet, melynek rokon lelkei gyakorta köréje gyűltek kedves magányába, nemes szíve jóságának épúgy tanúja volt, mint magas röptű szelleme szárnyalásának. A világ bódító törtetése, csalogató alkalmai sohasem is lépték át otthona csöndes küszöbét; az élet vásári zaja is csak alig-alig hallatszott ide, csak annyira, hogy még kedvesebbé tegye előtte menhelyét. De a nyomor, a nélkülözés tengerén hányódók küzködését annál élesebb látással nézte, mentői biztosabbnak érezte magát a jólét — javarészben saját keze rakta — bástyáján, honnan könyörülettől ihletve, irgalomtól eltelve tekintett szét a veszedelem örvényein. Mikor fivére elvesztése után teljesen magára maradt, reménysége pedig — hogy a régmúltban messze idegenbe szakadt másik fivér valaha visszatér — szertefoszlott, sőt azt a gyenge sugárt is, hogy legalább egyszer még viszontláthatja, a világháború vihara végkép kioltotta : — 1*
