Evangélikus Gimnázium, Budapest, 1913

ÜNNEPI BESZÉD.

(1914 március 15.)

A múlt napokban tartotta a Petőfi-társaság szokásos márciusi szabadság-ünnepét. Ezen nagy hatást keltett Szávay Gyula ünnepi ódája, melynek allegorikus hőse egy napkeletről jövő lovas, aki a költemény kezdetén azt mondja magáról:

«En vagyok a vér, az ébredező élet.

A dobbanó szív, a mozduló erő ;

Kipattanó szikra, felhasadó hajnal,

Hadüzenet és harc, mindent leverő.

Paripám nyomában tavaszok születnek,

Vak csillagok fénye újra kiragyog, —

Ki kérdheti tőlem, hogy ki és mi lennék ?

Ki lehetnék más: én Március vagyok.»

Valóban ! Lehet-e a világon valami hatalmasabb a jeget törő, telet ölő, tavaszt bevezető márciusnál ? Igen. Két dolog még annál is hatalmasabb és fölségesebb! Egyik az élet márciusa, az ifjúság, a másik a népek márciusa, a szabadság. E három március van együtt mai ünneplésünkben, ez tehát háromszorosan kedves a magyar szívnek.

Március tizenötödikének, a magyar társadalom önkéntesen vállalt nemzeti ünnepének jelvényéül méltán választhatnék a virágzó mandulafát, a téli álmából ébredező természet ez első édes mosolygását, a tavasz várásába belefáradt lelkünk megvigasztalóját.

Ezernyolcszáznegyvennyolc március tizenötödike a magyar ifjúság diadalünnepe volt, mert ekkor elsősorban az ifjúság tüntetett lelkesen a nemzeti, szabadelvű és demokratikus eszmék mellett. Lelkesedésének vulkánikus kitörése lángragyújtotta a polgárság lelkét is, úgy hogy e napon dobbant meg először magyarul az eddig német főváros szive. A lelkesedés gyújtott a vidéken is, és általános jelentőségűvé azzal lett, hogy mintegy odakiáltotta a pozsonyi hivatalos Magyarországnak: ha azon az úton halad tovább, melyen megindult, az egész nemzet lelkesedésére, sőt tettleges támogatására számot tarthat.