Evangélikus Gimnázium, Budapest, 1913
24 bözik, de valamennyi mégis közös életfolyamatba illeszkedik. Például: az erdőben pihenő őz zörejt hall, a zörej megijeszti, a félelem futásra készteti; zörej, ijedtség, menekülés az őz szillogizmusa, mely ösztönkötéssel kezdődik és az ösztön kiengedésével, szabadulással végződik, egészben pedig az állat önfenntartását szolgálja. «Alles ist Schluss», mondja Hegel, az élet csupa szillogizmus. De míg az állatvilágban az érzéki hiány és pótlék találkozásával végződik, az emberben ezt a mechanizmust a jelentő ösztön egészíti ki. Az egyes adat a jelentés általánosságába olvad s ahány vonatkozása van, annyi irányban közvetíthet kapcsolatokat mint középfogalom. S mivel a jelentések a határolás és fűzés formájában kapcsolódnak, a szillogizmus is az aláfoglaitság és kizárólagosság (azonosság és okozás) viszonyára épül föl. A szillogizmus természetes kiinduló pontja az érzéki vagy jelentő ösztönök valamely hiánya, s nem a főtétel, melyet a formai logika kiinduló pontnak vesz. Mikor a harkály odvas fákat kopogtat, az éhség kényszerítette és nem az a meggondolás, hogy az odvas fában rovarok vannak. S mikor az ember így okoskodik: éhes vagyok, tehát eszem, akkor is az éhség érzete volt a következtetés kiinduló pontja, és nem az a tudat, hogy az étel csillapítja az éhséget. Az ember következtetésében csupán valamivel fontosabb szerep jut az általános meggondolásnak, az öntudat nem engedi végrehajtani a hiány és pótló kép közötti kapcsolatot, amig előzetesen meg nem győződött arról, hogy a kielégedésnek az a legbiztosabb és legköny- nyebb módja. Ez az előzetes föltevés, a hiány és pótléka közötti összefüggés emlékezete lett a formai logikában főtétellé, holott valójában csak altétel, a hiányérzet kielégítésének segédeszköze. Általánossága onnan ered, hogy a kapcsolatok szükségképeniek, akár tapasztalaton alapulnak, mint a fölhozott esetekben, amikor két kép mindig együtt jár, akár az emberi szellem benső szervezetében gyökereznek, amikor a priori szintétikus ítéletek alakjában állandósulnak. Hogy miért tette Aristoteles az általános tételt első helyre, annak magyarázatát az öntudat közrehatása adja. Osztönterhelt állapotban az ember a hiányból indul ki, de amikor öntudata ösztönmentes, olyan kor elméleti viszonyban áll képeivel s az általános jelentésből halad az egyes adatok felé. A skolasztika azért kedvelte az aristotelesi szillogizmust, mivel kész hittételekből törekedett a konkrét viszonyokat levezetni. Mikor pedig a középkor letüntével eladdig nem ismert szellemi hiányérzetek támadtak s határozott szükségletek kielégítésére kellett módot találni, a tudományos kutatásban jobb eszköznek bizonyult az induktív következtetés, mint Aristoteles mesterkélt logikai ormája. /)>■. Loisch János.
