Evangélikus Gimnázium, Budapest, 1913
22 V előtt a szoros értelemben vett szintétikus ítéletekben, melyeket a tapasztalatból indukció útján nyerünk ; az okviszony, melyen alapulnak, véletlen intenció s épen csak tájékoztató, elrendező természetű. Kell ahhoz még egy vonás, amely előttünk igazzá teszi: a bizonyítás. Nem minden állítást szoktunk bizonyítani, mivel a bizonyosság többnyire oly szembetűnő, hogy fölösleges külön megtámogatni; de megköveteljük a bizonyítást a tudományban s mindenütt, ahol egyetemes érvényű tételekről van szó, amelyek mellett nem szól a pszichológiai nyomás közvetlen érzete. A bizonyítás föladata a valóság szilárd alapjára visszavezetni a tételeket, földeríteni, hogy a jelentések összefüggése tényleg olyan, vagyis, ha a megismerés fönnebb részletezett fázisai közé illesztjük: bizonyossá tenni az öntudatos ismerés és öntudatlan alkotás közötti azonosságot. Ily értelemben a bizonyítás a megismerés betetőzője, az elrendezés aktusának egyik mozzanata, megerősítése. Mikor az énből kiindulva a jelentések sorozatában előre haladunk, egyes pontokon megállapodunk, hogy a bejárt út szakaszait áttekintsük, másképen szólva: az érveket fölelevenítjük elménkben. A bizonyítás tehát abból áll, hogy az új ítéletet biztos régi ítéletre vezetjük vissza, s e műveletet nevezi a logika következtetésnek, szillogizmusnak. A következtetés alapeleme a logikai reflex, az én hiánypótló reakciója. A maga elváltozásából következtet az öntudat arra, ami az elváltozást okozza, s az akció, reakció és nyugvópont között kialakul egy folyamat, melynek egyes fázisait ítéletek alakjában fejezi ki a nyelv. Ezt a szimbólikus formát Aristoteles hozta be, mivel érezte, hogy a teljes bizonyossághoz szükséges a jelentések intencionális szálait minden irányban kifejteni. A három tétel csak forma, mely a megismerést elősegíti, de nem tartozik a logikumra. Hogyha ezt az iskolás példát vesszük: Cajus ember, az ember halandó, Cajus tehát halandó, — ebből is azonnal kiviláglik, hogy a három tétel szokásos formája-nem teszi a következtetés- lényegétlényeges az, hogy a záró tételben kapcsolt fogalmak (Cajus és halandó) összetartozását egy harmadik fogalom (ember) biztosítja, amely intencionális szálaival a másik kettőre átvezet. A következtetés. eszerint két jelentésnek egy harmadik által közvetített kapcsolata, szimbólikus formában három ítélet, melyek közül az első kettő a harmadikat indokolja. Aristoteles- megállapította a szillogizmus formáit a tételek és fogalmak kombinációjából. A középfogalom külömböző elhelyezése az előtételekben adta a négy figurát, a fogalmak mennyiségi és minőségi kombinációja a' módusokát, s valamennyi kombináció alapja a tételek megszabott egymásutánja volt. így sikerült Aristotelesüek a szillogizmus formai lehetőségeit kimerítenie, de másfelől idegen területre,
