Evangélikus Gimnázium, Budapest, 1912
695 700 705 710 715 720 725 780 735 45 Vágynak bátyáim s Tarquinius, ki atyám. Szörnyű verésével, ki a hátam vérbeborítá, S hogy jogosan mondja: kékre verette magát. Hold ragyogott. Kardjuk betaszitva szemügyre veszik most Pőrire vetkezten, s háta bizony csupa folt. Ok maguk is sírnak s kérik boszuját velük állja. Mit sem sejtenek ők, s ő ravaszul belemegy. Úrrá lön s a hívét elküldi az apja elébe, Mondja szerét: Gabiit, hogy mivel ejtheti meg? Illattal terhes diszkért pompáz vala ottan, Halk csobogásu patak öntözi meg talaját. Itt veszi át titkos hireit Tarquin’ a fiának S több liliomfejet üt most le a vesszejivel. Mint kaszabolt liliomfejeket, megmondja a hírnök, S szól fia: «már tudom is, hogy mit akarhat atyám!» Nem késik. Leölik Gabii minden nagyurát most; S fosztva vezéreitől, rendre behódol a vár. Rém látványul az oltárból kígyó gyürüzék ki S róla — kioltva tüzét — elragadá a johot. Megkérdik Phoebust s ezt mondja a jós ; «aki anyját Elsőbb csókolná meg közülük .. . lesz az úr!» Csókdosták hamarán nosza otthon az anyjuk! Az istent Érteni nem tudván, vakhitü volt a tömeg. Ám Brútus bölcsen színlelve hülyét cseleidtől így menekült csak meg, kapzsi Superbus, ugy-e ? Földre hasalt, s titkon csókolta a Földet, ... az anyját . . . Hitték: megbotlott lába s a földre bukott. Ardea vára körűi csillogtak a római dárdák ; Persze csak úgy lassan telt igy az ostrom idő. Míg szabadok — félvén rájuk kirohanni az ellen —1 Táboruk egy játék s csak heverész a sereg. Ifjabb Tarquinius bajtársit hát lakomára, Borra fogadja s imigy szól a király fia most: «Tétlen táborozás, ez unalmas Ardea mellé Köt. Sosem engedi tán, hogy haza jut seregünk. Vajh, hitves nyoszolyánk otthon becsületbe vagyon még? És feleségünk — mint rája mi — gondol-e ránk?» Mind a magáéval dicsekedve, hevesb vita fejlik, Nyelvüket és szivüket egyre hevíti a bor. Most felkél — a nevét, akinek Collátia adta —«Ej, nem kell ide szó; döntsön a tény maga . . . mond. Éj van. Nyergeljünk hát s fel, Rómába siessünk!»
