Evangélikus Gimnázium, Budapest, 1912

14

Dalom szerzé e hírt, vagy csak rokonszenved:

Nyájas olvasóm te, forró hála neked.

★

Számkivetése helyén írt Bús dalai (Tristium libri Y.) közt ez az alábbi két siralom megelőzi ugyan önéletírását, de így utána olvasva, minden hullámát elénk görgeti a «keserűség tengerének», melynek örvényeiben a boldog otthonából kitaszított költőnek, hasztalan remélve a haragos isten, Augustus, majd utóda Tiberius irgalmát, mindhalálig kellett hányódnia.

(Trist. III. elégia 2-a.)

Végzetem hát ez volt. Hajh, a világ végén,

A jégsarkot lakó szittyákhoz jövék ón.

Sem te, Létó fia, . . . sem te tudós csapat Nem védtetek — Múzsák — engem, papotokat.

3 Hogy gaz célok nélkül játszám a valóval,

S hogy dalom vigabb, mint én. . . abba mi jó van?

Lám, száz szenvedés ért földön s a habokba’,

S most az örök fagytól zord Pontusz tart fogva.

Kissé kényelmesnek, puhának születtem, ío A durvább munkához sohasem volt kedvem:

S kínok kínja tép most. . . A parttól elverve,

Mért az út meg nem ölt, s nem fúltam tengerbe ?

Állá a bajt lelkem, sőt erejét adta Testemnek a szinte tűrhetlen kínokra; is És mig hullám, s vihar kétség közt dobáltak,

Nem érzém, mi szörnyen sújt a gond, a bánat.

Hajh, most, hogy a kínos útnak immár vége,

S éljutók a súlyos büntetés helyére:

Csak sirhatok. Könnyem zuhog, mint a patak,

20 Mely tavaszi hótól áradattá dagad.

Kóma, kis családom, s mind, mit elvesztettem Szüntelen hő vággyal forognak eszemben.

Minek ajtaján oly sokszor dörömböltem,

Mórt meg nem nyílottál mély sírom előttem ?

25 S mi gyakran tornyosúlt, mért nem hozott halált

Fejemre a vihar . . . s száz kard mért nem talált ?

Istenink, kik folyton dühösek vagytok rám,

S amaz egy istennek osztoztok haragján:

Gyorsítsátok — esdem — a végem’, ha várna,

30 A halál kapuját ne hagyjátok zárva!