Evangélikus Gimnázium, Budapest, 1912

Tudjátok meg, esdem, nem hazudom néktek, Kiűzésem oka tévedés, nem vétek.

Lelkeknek ez elég. Kik tudni szeretnék,

Mit tettem azután, im’ ezt fogadják még.

Kám jött már a vénség boldog időm űzve,

Őszbe csavarodott sötét hajam fürtje;

Születésem óta Píza olajlombját Győzelmes futtatók dijíil tizszer hordták,

S a Fekete-tenger zordon balpartjára Tomiba űzött a császár haragjába.

Bomlásomnak okát — hajh •— mindenki tudja,

Saját vallomásom hát el nem árulja.

Tolvaj szolgahadért, álnok barátokért

Száműzésnél — mondjam? — nagyobb fájdalom ért.

Nem törték meg lelkem e szörnyű csapások,

Erejét kifejtve csüggedetlen állok. . .

Magamért nem aggva, eddig nyugton éltem,

Most szokatlan fegyvert kell forgatnom nékem ; Szárazon és vizen annyi baj zúdult rám,

Ahány csillag ragyog fönn az egek boltján.

Hosszas hányódással eljutottam végre Nyilas szarmaták és géták zord földére.

Ámbár szomszédomban fegyver csattog folyton, Megkönnyülök, ha bús sorsom dalba fojtom . . .

Hajh, hosszú napjaim így ütöm itt agyon,

Bárha senkim sincs is, aki rám hallgasson.

Hogy kínos napoknak meg nem öl unalma,

S fejem — örök bútól sem verem a falba :

Hála neked Múzsám ... Te vigasztalsz engem,

Te csitítod búm’, s Te gyógyítod gyötrelmem.

Vezér s bajtárs vagy, s ez Isztertől elvonva,

A Helikon mélyén adsz helyet számomra.

Mit csak holtunk után ad meg a Hír... nékem : Nagy nevet adtál Te — mi ritka — hogy éltem ;

S a hitvány irigység, mely az élőt rágja,

Kedves fogait a művembe nem vájja.

Bár koromnak sok ás nagy költői voltak :

A birálók engem le nem dorongoltak.

Sokat többre tartók nálam. De kisebbnek Engem se mondottak s mindenek ismernek.

S ha van némi igaz a költő beszédben :

Holtomban se leszek a földé egészen.