Evangélikus Gimnázium, Budapest, 1912

Maró szavú Basszúsz, s hősök harsonája Pontikusz, barátom volt e társaságba’.

S mikor anzon lantja pendűlt az új nyelven. Zengő szavú Horác bűvölé el lelkem.

Vergilt csak ép láttam. A kegyetlen végzet Tiltá, hogy Tibullusz öleljelek téged.

Nyomodba jött Grallusz ez, s Propere őneki: Negyediknek a sort aztán én töltém ki.

Mint ón a korosbnak, az ifjak meg nékem Hódoltak, s Tháliám ott forgott közkézen.

Hogy első versimmel Bóma elé álltam,

Alig volt még kétszer nyirva a szakállam.

S im’ az egész város szinte lázban égett, Zengvén — úgy álnéven —- szép Korinna téged.

Sokat összeirtam. Mit bűnnek gondoltam,

A mindent tisztító tűzbe-lángba dobtam.

S pályámra, versimre szórván a sok átkot,

Több, ami tetszett vón’, . . . induláskor lángolt.

Lágy szívem volt mindig; kis okra tüzelve, Kupido nyilával könnyen megsebhette.

Bár ez voltam s égtem szikrán is lobogva, Nevemről piszkos hírt nem verhettek dobra. Gyerekifju koron cudar feleséget Kaptam, no de a frigy hamar is ért véget; Minek foltja nem volt, utána lett másik,

Ám e házasság sem tarthatott sokáig. Harmadikkal éltem szinte mindörökre,

Ezt sujtá szegényt, hogy férje ki van lökve. Korán nagyapává tett kétszer a lányom,

De nem egy apától, két más házasságon.

Betelt apám sorsa. Kilencszer öt évre Még kilenc ötévet számlált már az élte.

Hogyha én halok meg . . . ő épen úgy sirna, Mint én sírtam. Anyám utána szállt sirba. Boldog mindakettő, jókor szálltak földbe, Bűnhödésem hogy már őket nem gyötörte;

Én is boldog vagyok, hogy nem éltükben ért E csapás . . . így szivük nem fáj gyermekükért.

Ám, ha a holtakból más marad, mint név me S az égő máglyáról elszárnyal a lélek : Szülőimnek árnyi, ha hírem halljátok,

S a Sztüksz-parton is zúg a rám zúdult átok,