Evangélikus Gimnázium, Budapest, 1909

BESZÉD

AZ 1910 ÁPRILIS 8-IKI SZÉCHENYI ÜNNEPEN.

Ma ötven esztendeje egy szó nyilallott a hazán keresztül, mely Széchenyi halálát jelentette a megdöbbent nemzetnek. De, habár haláleset évfordulóján gyűltünk is össze, mégse gyászünnepet tartunk, hanem diadalünnepet: vagyis megforditjuk a shakespeari szót, és nem temetni jöttünk Caesart, hanem dicsőíteni. Hisz jól tudjuk, hogy nem hal meg az, ki milliókra költi - dús élte kincsét, ámbár napja múl, hanem lerázván, ami benne földi, egy éltető eszmévé finomul. Mi hát Széchenyiben az éltető eszme ? Miért nevezzük őt a legnagyobb magyarnak ?-K

Taine szerint egy nagy ember megértéséhez szükséges, hogy ismerjük e hármat: la race, le moment és le milieu: vagyis a fajt, az időpontot és a környezetet.

Széchenyi István legjellegzetesebb tulajdonságait a régebbi Széchenyiekben is felismerhetjük.

A Tudományos Akadémia megalapítójának családjában ősi örökség volt a mecenási tulajdonság. Atyja, Ferenc, a Nemzeti Múzeum megalapítója még nála is többet áldozott nemzeti célokra. György, a nagy esztergomi érsek — ha a pénz mai vásárló értékét vesszük — valami húsz millió koronát áldozott templomokra, iskolákra, kórházakra, s így minden idők legnagyobb magyar mecénása volt.

Széchenyi loyális híve volt királyának, de féltékeny gonddal szerette nemzeti szabadságunkat, mint valaha Széchenyi Pál, a derék kalocsai érsek, aki a zsarnok I. Lipótnak szemtől szembe megmondta a nemzet igazát, de a kurucokat is felszó