Evangélikus Gimnázium, Budapest, 1905
14 munkával, körültekintő gondossággal és szorgos takarékossággal, aránylag korlátolt eszközökkel is nagy sikereket lehet elérni. A mai ünnepélyes alkalomból helyén valónak vélem, hogy a testvéregyházak dicsőségére szolgáló ez új iskola felállításának indító okairól néhány szót szóljak és megemlékezzem azokról, kik e nagy mű létesítése körül kiváló érdemeket szereztek maguknak. Egyházaink vezetőférfiaiban már régebben élt annak bántó tudata, hogy iskoláink elhelyezése a modern kor igényeinek nem felel meg többé, és e bántó tudat önkényt ébresztette azt a kívánságot, hogy e baj orvoslására utakat és módokat keressenek. Felmerültek különféle eszmék és tervek, amelyek a deáktéri iskolaépületek átépítésével foglalkoztak; ámde csakhamar tisztába kellett jönnünk azzal, hogy ily módon a bajon alaposan és jól segíteni nem lehet. 1900. évi február 19-ike volt az az emlékezetes nap, amikor Góbi Imre igazgató úr a közös egyházi választmány útján azt az indítványt tette, hogy a gimnázium kitelepíttessék és egy új gimnázium építtessék. Az indítvány, mint sötét éjtszakában hirtelen fellobbanó villám hatott, amely fényesen megvilágítja a tévelygő vándornak a helyes utat, amelyen haladnia kell. Az eszme amily meglepő volt, ép oly kivihetetlennek látszott, mert egyházaink nem rendelkeztek oly anyagi eszközök felett, amelyekből egy ily nagyszabású építkezéssel és a telekszerzéssel járó nagy költségek fedezhetők lettek volna. Nem csuda, hogy ily körülmények között az indítvány elfogadhatósága felett nagyon megoszlottak a vélemények, és csakis néhány lelkes választmányi tag hathatós felszólalása folytán határozta el mégis az egyházi választmány az új gimnázium építését, bízva egyházhíveink és az intézeteink iránt érdeklődő körök nemesszívü áldozatkészségében, amelynek segítségével reményiette a szinte leküzdhetlennek látszó akadályt elhárítani. Az egyházhívekbe vetett bizalom, az áldozatkészségre való hivatkozás nem volt hiú ábránd; a jelenlegi nemzedék is igazolta, hogy képes nagy és szép eszméért lelkesedni, és hogy belőle sem halt ki az önzetlen áldozatkészség, melynek oly sok
