Evangélikus Gimnázium, Budapest, 1902
18 és a mi általunk alkotott jelentéseknek a megismerés tárgyával való megegyezésük vagy ellenkezésük felfogása. E szerint azok az igaz ismeretek, melyek tökéletesen megegyeznek a valósággal. Locke szellemében írtak honfitársai Gr. Berkeley és D. Hume. Amaz «az emberi ismeret alapelveiről» (1710) c. művében azt bizonyítgatta, hogy nincsen se egyetemes, se a többi ismereten fölül álló úgynevezett abszolút képzet; minden emberi ismeret egyes tapasztalati elemek szövedéke. Hume pedig a «vizsgálódás az emberi értelemről» (1748) és «az emberi természetről» (1739) c. műveiben iparkodott megbizonyítani, hogy: a tapasztaláson alapuló emberi ismeretnek kétségtelen igazsága soha sem lehet. Tulajdonképen ők hárman a mai lélektan megkezdői. A filozófia története «angol szenzualisták» nevén említi őket, mivel hogy szerintük az emberi ismeretnek egyetlen forrása van; az érzéklés (sensus), az érzékek munkája. Németországban Leibnitz iparkodott az ismeretek keletkezését megmagyarázni. Körülbelül ugyanazokat a forrásokat jelöli meg, a melyeket a theologia már századokon át hirdetett: az alsóbbrangú ismereteket illetőleg az érzóklóst, más szóval a tapasztalást; a magasabbrangúakra nézve azt a velünk született értelmi képességet (virtualitas), mely az ismeretek elemeit önmagából is képes megalkotni, mielőtt még a megfelelő tapasztalás a maga adatait összeszerkesztené. Ilyen tiszta értelmi ismereteknek véli a matematika és logika törvényeit és ezek szerint kapcsolódó ismereteket, melyeknek nyilvánvalósága épen abból magyarázható, hogy ezek «a priori» elemek, azaz már a tapasztalás folyamata előtt benne vannak értelmünkben. A tapasztalás leg- íellebb indító ok arra, hogy ezek az ilyen ismeretelemek maguktól is jelentő képekké szövődjenek. Az ő nyomdokain indult az újkor legnagyobb gondolkodója, vagy a hogy rendesen emlegetjük «a königsbergi bölcs» : Kant. Az általános érvényességű, tehát igaz matematikai ismereteket s a természettudományok változhatatlan, (azaz matematikai részét) vizsgálva (kritizálva) jutott arra a meggyőződésre, hogy tudásunk nem pusztán érzéki, tapasztalásbeli ismeretekből szövődik, hanem magát ezt a szövődést olyan ismeretkapcsolatok vezetik és korlátozzák, melyek már eleve megvannak bennünk. Ezeket nevezi ő «a priori» ismeretelemeknek, kategóriáknak, melyek minden megismerésnek alapalakjai; melyek nélkül nem tudunk, nem
