Evangélikus Gimnázium, Budapest, 1902

10

éles eszű Chrysippos. Főelvük az, hogy a bölcselkedés valójában, nem lebet más, mint az erény gyakorlása. A gondolkodás becsessége ugyanis attól függ, hogy a gyakorlati életet mennyire tudja tökéletesíteni. E szerint «erényes az, aki igazán bölcs» és megfordítva: «a valódi bölcs mindig erényes». Különös szorgalommal kutatták a megismerés munkáját is. Nagy jelentőségű alapelvük — mely a XVII. századi angol bölcselkedők műveiben újra hangot ád, s mind máig visszhangoz — hogy «az ismeret egyetlen forrása az észrevétel.» Ez az észrevétel pedig a lélektől igazgatott érzékek munkája. Hogy észrevételeink megfelelnek-e a való igazságnak, azt a lélek maga ítéli meg a róluk önnönmagában alkotott fogalmakkal. A világ végső okát keresve hirdették, hogy az nem lehet más, mint az éterbeli örök tüzesség (hő)... a pneuma. Ős erő és ős anyag egy és ugyanaz. E kettőnek egyesülése és- egysége az istenség Ö benne vannak a létezők csírái (sperma),, melyek aztán szükségszerűen öltenek alakot és lesznek az érzékelhető világ egyedeivé. Az emberi lélek ennek az istenségnek, szintén szükségszerű megnyilatkozása (emanaciója); földi salakjának levetése után vissza kell térnie az örök ős-alkotóba, az istenbe. Épen ezért azt sürgették, hogy minden ember, amennyire tőle telik, jó legyen. Aki jó, azt a földi változások, nyomorúság, búbánat meg nem háboríthatják. Ez az a bizonyos «stoikus nyugalom» . . . melyről a sok nagy költő között a legnagyobbak Horatius, Vergilius — nekünk Berzsenyi, Arany, Reviczky énekeltek. A stoikusok egyébként arról is jó ismerőseink, hogy ők hirdették először a velünk született emberi jogokat s ezek alapján az egyenlőséget ; egyúttal ők az első kozmopoliták is, azt tanítván, hogy ennek a tökéletes (ideális) egyenlőségnek a nemzeti nyelv és történet a legfőbb akadályai. Tehát legyen egy nemzet, egy nyelv... Ahogy később ugyanazzal a felfogással, de nemesebb célzattal hangzott: «legyen egy akol, egy pásztor».

De jó ismerőseink az epikureusok is. A stoával körülbelül egyidőben alapította Epikuros is a maga iskoláját, mely aztán a Kr. u. IV. századig virágzott; különösen Rómában vált divatossá. Azt hirdette, amit jóval előtte Demokritos is, hogy a min- denség legvégső létezői az atomok; ezeknek összetartó és szétható ereje — ma vonzás és taszítás — hozza létre az egyes létezőket. Az emberi cselekvés céljának, eredményének, valamint a, létezők felfogásának is az egyén — az eszes atom — a mértéke..