Evangélikus Gimnázium, Budapest, 1901

1-1

az Aristius Fuscushoz intézett költeményben (Integer vitae . . .

I. 22.); az emberi nagyság és törpeség fölötti gondolatokat Ar- chytas monológjában (I. 28.). A szende Chloehez (I. 23.) intézett dalban szerelmét fejezi ki, az utrakészülő Galateához intézett költeményben (III. 27.) pedig távozó barátnőjének mond megható búcsúszavakat. Végül olvastuk azt a költeményét, melyben korának fényűzését ostorozza s a régi egyszerűséget dicsőíti (II. 15.).

Több költeményében közös tárgyról szól. Sok helyütt utal a természet felújulására és hervadására, a minek szemlélése majd örömöt, majd bánatot idéz elő lelkében. Dicsőíti az egyszerűséget, megelégedést, a régi erkölcsöket és vallásosságot. Élvezte a jelent, de tudott nemesen lelkesedni a dicső múltért s bizalommal tekintett a jövőbe.

Barátai közül különösen kettőt emeltünk ki: Msecenast és Yergiliust. Mindkettővel a legszorosabb, igaz barátságban volt. Maecenas méltán szerethette, mert ez az előkelő férfiú, Augustus barátja, királyi ősök sarja nem restéit barátságába fogadni egy libertinus fiát, egy szegény poétát. Vergilius-szal is közös eszmék fűzték össze őket, közös gondolatok erősítették egymás iránti barátságukat. Az útra készülő Vergilius hajóját Venus oltalmába ajánlja; a gens Julia magasztal óját a gens isteni ősanyja kegyeire bízza. A mint Vergilius a Georgiconban a régi, nemes foglalkozást, a földmívelést akarja megkedveltetni a rómaiakkal, úgy ostorozza Horatius is a divatos fényűzést és dicséri a régi, egyszerű életmódot és erkölcsöket.

Horatius jellemében sok szép vonást láttunk. Bár költeményeivel nagy dicsőséget szerzett, nem bizakodik el; vagyonával meg van elégedve, nem vágyódik kincsek és gazdagság után; jámborsága tudatában bízik az istenek oltalmában. Eltekintve a mythologiai vonatkozásoktól, néhol tapasztaltuk, hogy eltér a keresztyén vallás tanaitól és korunk mai felfogásától.

A Sestiushoz intézett ódában így szól: vitae summa brevis spem nos vetat incohare longam . . . mintha a halállal egészen vége volna az embernek, nem gondol a halhatatlanságra; a Tor- quatushoz intézett költeményben pedig fájdalmas hangon mondja, hogy a természetben minden megújul, csak mi emberek vagyunk oly szerencsétlenek, hogy ha egyszer lekerülünk az alvilágba, akkor csak: pulvis et umbra sumus. Pedig költőtársa Vergilius