Evangélikus Gimnázium, Budapest, 1900

PÁRIZS ÉS A VILÁGKIÁLLÍTÁS.

Erancziaország 1900-ban már negyedízben látta vendégül a világot. Az 1867 óta tizenegyévenkónt rendesen megújuló világtárlat ismét alkalmat adott a világ nemzeteinek, hogy a legszebb versengésben, a haladás műveinek bemutatásával szálljanak síkra. A legutóbbi világkiállítás azonban nem csak puszta vetélkedés akart lenni, sokkal magasabb művelődéstörténeti feladata és czélja volt ez alkalommal: beszámoló volt e kiállítás a húnyó század munkásságáról, az emelkedésről, melyet az emberiség a lefolyt évkörben tett, a haladásról a művelődés minden terén, tudományban, művészetben, iparban. E nagy és magasztos feladatnak a kiállítás teljes mértékben meg is felelt; megmutatta, hogy a XIX. század méltán mondható a haladás századának, de azt is megmutatta, hogy még nagy, fontos feladatok várnak a születendő századra is, hogy a haladás nem véges, hanem emberi mértékkel mérve örök.

Nem szándékom részletes ismertetést adni, ez teljesen lehetetlen volna; a következőkben csak azokról a benyomásokról akarok számot adni, melyeket öt heti ott tartózkodásom alatt Párizsról és a kiállításról nyertem.

Az első benyomás, melyet Párizs tesz, a csalódás érzetét kelti az emberben. Ifjú korunktól fogva megszoktuk, hogy Párizs neve magába foglaljon minden pompát, fényt, külső szépséget és bájt, minden tökéletességet, melylyel város csak dicsekedhetik, úgy, hogy abban a pillanatban, melyben először lépünk Párizs utczá- jára, önkénytelenűl is bizonyos lehangolt csodálkozással kiáltunk fel: ez hát az a híres Párizs?! A keleti pályaudvar, a Gare de l’Est előtt ezen érkeztünk kelet felől mély távlattal húzódik egy végben a Boulevard de Strassbourg s a Boulevard de Sébasto- pol, roppant hasonlóan a mi Kerepesi utunkhoz ; kétfelől öt és hat

l*