Evangélikus Gimnázium, Budapest, 1899
6 szólván magától értetődik. Természetes, hogy a művelődéstörténet egyetlen korszakában se lehet bizonyos egynemű hatások éles határait kijelölni; lehetetlen tehát egész pontosan megállapítani, hogy egy-egy nemzet életében meddig tartott az igaz történetet csodákkal vegyítő ős-költés, azután mikor vált ez, a tartalmi és alaki változások megtörténtével «való történetírássá». Ez a félig költői, félig történeti előadásmód sok nemzetnél még akkor is virágzott, mikor állami és társadalmi élete századokkal túl volt már az alakulás, a «gyermekkor» kezdetein. Nálunk Székely István és Heltai Gáspár okoskodó krónikái már közkézen forogtak, mikor Tinódi históriás énekei javában lelkesítgették a végbeli vitézeket és váltak példaképeivé a bibliából merítő epikának. És épen akkor, mikor a latin nyelv ismerete nálunk általános; mikor tehát a római történetírás minden művészi sajátságát a deákos műveltségű olvasó könnyen felismerhette. Bizonyára fel is fogta; de «magis admiranda, quam imitanda virtus »-nak tartotta, hogy az iró, jobban mondva elbeszélő a maga nemzetének dicsőségét meg- kisebbitse, ha a történeti igazság még annyira követelte is. Tudományos tapasztalásban hosszú századok múltak el, míg a valódi történetírás első feltételének és főczéljának: az okok elfogulatlan nyomozásának kellő ismeretével és szándékával fognak hozzá Íróink a nemzeti múlt elbeszéléséhez. Pedig mióta buzgott előttük a sokféle classicus forrás; csillogott a sok, a nagynevű példakép ! A görög történeti költést ilyen művészi útmutatók nem terelgették új irányba egészen Thukydidesig. Mindenesetre valószínű, hogy a keleti kultúrának — mely okvetlenül mélyen hatott az ó-görög világra — egyik legelső hajtása az évkönyvirás, az események évszakok szerint való feljegyzése volt. Görög irók maguk sokat emlegetik a régi világbirodalmak alkotóit, hogy «sokat tettek a viselt dolgaik feljegyzésére és terjesztésére», meg hogy «semmi sem hevítette őket jobban, mint annak vágya, hogy a jövendők emlékezetében mentői tovább éljenek.» A minden czélszerű újítás iránt fogékony görög kétségtelenül korán felismerhette a történeti följegyzések nemzeti hasznát, de épen a kelettel való intensivebb érintkezés idején gyors egymásutánban végig viharzott politikai és társadalmi válságokban, teljesen nyomuk veszett ezeknek az esetleg tudatos czéllal szerkesztett, talán elevenebb előadásé évkönyveknek. Mert az, mit a Homeros és a perzsa háborúk között lefolyt időszakban tisztán görög följegyzésekül ismerünk, tényleg
