Evangélikus Gimnázium, Budapest, 1899

nem yolt meg e hősi önfeláldozáshoz a szükséges «da.'/zdv.'O)/»-juk, mert az volt a rendeltetésük, hogy be is fejezzék a rendszert, mi lassan, de föltartózhatatlanul átalakítsa a mesék világát. Abban a szörnyű romlásban, mit peloponnesosi háború néven ismer az utókor, ennek a nagy eszmének kétségtelenül fő-fő része volt. Sajnos, égszakadás-földindulás kisérte nyomon s előbb egy fényes korszak minden dicsőségének, anyagi és szellemi jólétének kellett szerte fosztania, hogy a politikai és társadalmi válságok után vezetője legyen az «emberi» gondolkodásnak. Szóval jó félszázad eseményei tanítgatták már Görögországot, hogy az emberi cselekvésben sohase keressen más okot, mint emberi érdeket, emberi érzést és terveket.

Mégse tudott megválni attól a történetírástól, mely a közelmúlt nagy eseményeiben is épen úgy a felsőbb hatalmak munkáját kereste és hirdette, mint a hogy tették a százados hagyományok, melyek minden autochton családot az ősi dicsőség sugaraiban fürösztgettek. így hát ez a történetírás szinte folytatása volt az epikus költészetnek. A nemzet merő igazságnak vette, mit neki ez a költés nyújtott, mert a maga erejének, a mesés cselekvésekkel való tudatos összehasonlítására még nem nógatta a kételkedés. Az epikus költő tudta jól, hogy hallgatói épen úgy hisznek mindazoknak igazságában, miket nekik elbeszél, mint ő maga, kinek lelkét a választott esemény szépsége át meg áthatotta. Költői alakítása ennélfogva úgyszólván pusztán az előadás módjában jelentkezett meg; a tartalmat, mely mérhetetlen idők óta közkincse lehetett a nemzetnek, változatlanul kellett hagynia. Ez a kategorikus imperativus: a néphit, a köztudat. Homeros eposai- ban nincs egyetlen esemény, nincs kiválóbb személy, melyek pusztán a költői képzelet képei volnának. Sokkal előbb éltek már a nép ajkán; a költő csak új alakba, mondjuk: új egészbe szőtte a rég, hol együttesen, hol külön fakadt részeket. Ebben van titka a nagy népeposok elterjedésének és minden időkre maradandó közkedveltségének. Viszont azonban az anyag e megkötöttségéből magyarázható itt-ott feltűnő hibájuk is: az elrendezés gyengesége, a beosztás arányosságának fogyatkozása, a jellemek- rajzában tapasztalható elnagyolás, végre az episodok túlságos bősége, meg a részek sokszor erőszakos kapcsolása.

Ám ezek a hibák teszik fogyatékossá az évkönyveket s a krónikákat is. Tartalmi rokonságuk hát az epikus költéssel, úgy-