Evangélikus Gimnázium, Budapest, 1899

4

zik belőle az igazságra törekvés; az események okbeli egymásra következésének hűséges előterjesztése ; a valódi mozgató és ható okok kellő vizsgálása.

A nagy trageedia-irók már javában hirdették, hogy a végzet magából az emberi cselekvésből sarjadó szükségesség; hogy bár az élethalál harczot látszólag valami ellenállhatatlan isteni hatalom dönti is el, a küzdelem magában véve pusztán az emberi szenvedélyek tusakodása. A komoediographos pedig a társadalmi és államéletnek úgyszólván valamennyi tényezője fölött Ítélkezett, mikor igazi nevén, még az arczot is híven másoló álarczczal vezetett a világot jelentő színpadra mindenkit, a kit gondolkodásában, cselekvésében, érzésében és törekvéseiben a «fenséges» nép nevetésének akart kiszolgáltatni. Ha a cselekvény végig költött volt is, a mozgató okokat magából az emberi érzésből, gondolkodásból kereste ki mindig, hogy a nagy közönség a különben ismerős személyekre azonnal ráismerjen. Szóval a drámairás lerázta már magáról a mythos bilincseit; az iró emberismerete és mélyreható gondolkodása szétfoszlatta azt az aranyos ködöt, mi a múlt idők eseményeire borult. Xenophanes, majd Anaxagoras és barátai már hatalmas rést ütöttek a vallásos világfelfogáson, mikor mind meggyőzőbb erővel bizonyították be a mythikus cosmogonia képtelenségét; mikor a képzelet alkotta isteneket leszállították a «magas égből» meg a «felhőket tartó» Olymposról; kizavarták «bor-szín» vizeikből és szent berkeikből sokszorosan bizonykodván, hogy ime ezek az istenek épen olyan égi testek, mint a föld maga; ragyogó történetük meg a természetes okokból ismétlődő változások költött szövedéke. A természetes fejlődés-folyamat jelenségeinek, az elemek kapcsolódásának és törvényeinek vizsgálása nem érte be többé a képzelet gyönyörű regéivel. A nagy elv, melyet Anaxagoras hirdetett — a ITepl (púots-h&n még szinte öntudatlan — hogy valami egységes erő, az ész «o voűg» a min- denség alkotója és összetartója: erjesztő munkáját már megkezdte a gondolkodásban. Igaz, Diopeithes hírhedt psephismája — akár politikai ellenzékeskedés, akár a papi rend féltékenysége sugallta, mindegy — halálra kereste ugyan az új eszmék apostolait, a «nagy» Anaxagorast, Damont, Pythokleidest, Diogenes Apolloniatest, de nem árthatott többé a fölvilágosodásnak. A nsp'c äasßsiai vádlottak nem várták be a halálos Ítéletet, mint nem sokkal utóbb Sokrates, a ki vértanuj ává lett a maga igazának;