Evangélikus Gimnázium, Budapest, 1898

Ennek a harmóniának utánzásából származott a zene, még pedig a szózaton (ma ének) s a szerszámos (ma hangszeres). «De mivel ezek értetlen szószólók lévén, örömest kívánták volna az emberek hallató szóval is kifejezni a magok érzését és indulatjait: apró sorokat kurjongattak a muzsika mellett, a melly ma is megesik. így lett a versesinálás.» A verselésnek, ritmikus beszédnek ezt a származtatását az énekből mindenesetre Horváth Adámtól tanúlta, aki már egy évtizeddel előbb (Magyar Músa, 1787, 42—

45. sz.) mondja ki ezt a tételt. De aztán szabatosabban fejti ki a hangsúlyos és időmértékes verselés származását ugyancsak a zenéből. Mert míg Horváth az említett czikkben csak azt követeli, hogy hosszú énekhangra hosszú szótag, rövidre pedig rövid jusson, más helyen pedig (Holmi. II. 1793. Élőbeszéd): «hogy a’ Tactus- sal a’ Quantitas, a’ hangok szaporaságával a’ hang mérték, sőt még azoknak lágyabb- vagy keményebbsége is megegyezzen», az ütemekre oszlás pedig csak halvány sejtelemképen tűnik fel: «... legalább van minden sorban egy-két hang, a’ melly bizonyos mértéket kíván ...», addig Csokonainál már mindez határozottabb alakot ölt. «Hogy a kimondott szók megegyezzenek a muzsika hangzásával, nómellyek annyi syllabát mondtak rá, a hány per- centés volt a muzsikába ...» — ez az ütemekre osztó hangsúly — «... és a hol a muzsika úgy szűnt meg, mint az előbbi szakaszban, ők is a mondott igéket úgy végezték ...» — ez a rím — «... mások pedig arra vigyáztak, hogy hol annak ütése meghúzva megy, ők is megnyújthassák a szótagot, ahol az megszalad, ők is ottan szaporázhassák, és így, a muzsika és a beszéd, se egymást el ne hagyja, se el ne késsen. így lett a sarkalatos és mértékes verselés». íme, így szűri le Csokonai tárgyilagos, valóban tudományos módon az előtte folyt egyoldalú viták eredményét. Ugyanennek a szakasznak második jegyzetében büszkélkedve emeli ki a magyar nyelv jeles tulajdonságát, hogy mind a sarkalatos, mind a mértékes verselésre alkalmas, ezzel pedig «egyetlen egy nyelv sem dicsekedhetik az előttünk esmertes egész világon», de hogy az igazsághoz hű maradjon, hozzáteszi, «a jelesebb ázsiai nyelvek, mint az arabs, perzsa, török stb. a versezésnek mind a két nemére alkalmatosak» ; ugyanis ezekkel is foglalkozott, miről tanúságot tesz «Az ázsiai poesisról» czímű értekezése, melyet azonban inkább jegyzeteknek, kivonatnak tekinthetünk, mint önálló kutatásnak. A szakasz végén aztán még egy nevezetes meg-