Evangélikus Gimnázium, Budapest, 1898

CSOKONAI VITÉZ MIHÁLY VERSTANI NÉZETEI.

A XVIII. század utolsó évtizedei valóban nemzeti megújhodásunk korszaka. Ami előbb csak egyesek lelkében élt, a harag, fájdalom és méltatlankodás a nemzeti erkölcsök hanyatlásán, nyelv, ruha és szokás elvetésén, — az a testőrség mozgalmától kezdve általánossá lesz, II. József jóhiszemű és eszményi, de történelmi hagyományt és jogfolytonosságot nem ismerő s ezért erőszakos ujjításai folytán lánggá gyullad a nemzet jobbjaiban. S míg egyfelől ősi jogaik védelmére kelnek, másfelől pirulva látják a nyugati népek haladása mellett saját népük elmaradottságát, parlagi voltát minden téren, felébred bennük a vágy, a szükség érzete, hogy Nyugat-Európát utói kell érniök, ha a nemzet helyt akar állani a népek sorában. Két eszme vezérli e korszak munkásait; az egyik a megszakított és széttépett jogfolytonosság helyreállítása, azaz a múlttal való kapcsolat; a másik a jövőbe néz : a nemzet «izmosodása és pallérozódása», haladás a közművelődésben, jogi és irodalmi életben. A múlt hagyományai s a jövő követelményei nem egyszer összeütközésbe is kerülnek, a nyugat eszméi nem símúlnak mindjárt egybe sajátos nemzeti gondolkodásunkkal, másrészt a bécsi kormányzat korlátolt félénksége gyakran állja útját a szabad haladásnak és félszázados harczba kerül, míg az új idők eszméi belső és külső ellenfélt és ellenséget leverve győzedelmeskednek.

Ez a harcz egészében állami életünkért folyt s épen azért szoros kapcsolatban volt mindazokkal a tényezőkkel, melyek alkotják, legkivált pedig a szellemi élettel, az irodalommal. Valójában alig van e kor irodalmának olyan pontja, mely ne jelentkeznék államiságunk valamely részének s az egykorú irodalmi művek, könyvek és versek, naplók és levelezések mind egy eszmét hirdetnek : «Nyelvében él a nemzet!» Hogy a nyugati népekkel egy fokra emelkedhessünk, jogainkon, szokásainkon kívül irodalmunkat is gazdagítanunk, emelnünk kell, ez pedig nem lehet a nyelv csino-