Evangélikus Gimnázium, Budapest, 1896
48 munkássága» Krafft Ebing és Lombroso vizsgálódásai, mondjuk az a tapasztalás, hogy a közönségesen lelki betegségeknek nevezett állapotok és jelenségek minden egyes sorban az agyvelő kisebb- nagyobb szervezetbeli fogyatkozásának, tehát fejlődésbeli hibájának szomorú eredményei . . . legnagyobb részt igazolták. A gondolkodást magát azonban nem bírják megmagyarázni. A képek, gondolatok önkénytes kapcsolását, továbbá az emlékezést lehetetlen is az agyvelő puszta mozgásával; az öntudatot a Czolbe-féle rostok körben történő, azaz önmagából induló s önmagába visszatérő, önkénytelen gyakorlás folytán állandóvá szövődő mozgásával magyarázni. Virchov és Vogt már egész őszintén ki is jelentik, hogy az a lelki állapot és egyben működés, mit közönségesen öntudatnak nevezünk, az ő elméletükből soha meg nem fejthető. A tisztán érzéki észrevétel nem lehet egyetlen forrása ismereteinknek. Azok a gondolatok, melyek minden érzéki tulajdonság elválasztása maradnak, melyek tehát mintegy természetünk felett valóknak látszanak se az észrevevésből, se az észrevevést feldolgozó értelmi munkából ki nem magyarázhatók. Ez Des Cartes alap- gondolata. Azt hirdeti tehát, hogy ezek a gondolatok mindenesetre velünk születnek, részben mint valóságok, miket Isten úgy nyom lelkűnkbe, mint mi a pecsétet a viaszba, részben csak mint «készség» ez eszmék megalkotására a szükséges tapasztalás végbemené- sével. Leibnitz és Wolff csak az utóbbi lehetőséget fogadják el. Ez alapon vallják, hogy a léleknek éppen ez a természete, hogy az érzéki képnek feltűnésére azonnal a neki megfelelő értelmi képet, azaz eszmét alkotja meg, még pedig önmagából. E réven az egyetemes eszmék is benne vannak a lélek természetében, azaz a lélek a közte és a test között levő összetartozás, egybehangzás (harmónia praestabilita) kényszerűségénél fogva a tettleg megjelenkező dolognak érzéki képéhez azonnal hozzá kapcsolja a dolgok mivoltát feltáró jelentést. A velünk születés egyik késő élmélete a Rosmini Serbati rendszere. Soknak találja, hogy valamennyi általános gondolatunk velünk szülessék, elégnek, de föltétlenül szükségesnek tartja, hogy a «létezés eszméje» már eleve benne legyen lelkűnkben. Ezt a szükségességet pedig ismeretszerzésünk alakja: az ítélet, a mondat követi. Az ítéletnek egyik része, az állítás t. i. mindig általános értékű, — még akkor is, ha pusztán egységre vonatkozik. Éppen
