Evangélikus Gimnázium, Budapest, 1896

Az elmult élet, — a történet; s a folyó élet, — a jelen egyarántigazolják a régi tételt: minden tudományág annyiban válik a mindennapi élet, tehát a sokat emlegetett örök fejlődés előmozdítójává, a mennyiben a valóságot szolgálja. Mentői messzebb szárnyal a földiek fölé, annál kevésbbó várhat elismerést az anyaghoz tapadó mozgalmakban. Eszményi, tiszta és nemes lesz az igaz, de szerepe nem igen jut abban a bizonyos «létért való küzdelemben». Legfeljebb úgy, ha maga teremt magának ilyen harczokat. A hogy ezt a theologia történeti kialakulása nyomról-nyomra bizonyítja.

Az egyháztörténetnek szüntelen folyó korszaka az a hatalmas küzdelem, melyet minden időben a «modern» szó köntösébe öltözött gondolkodásnak nyíltan bevallott vagy leplezett czélú törekvéseivel kénytelen megharczolni. A harcz, — mely itt-ott a túlzások kiélesedése korában nemcsak az egyház erkölcsi hatását kívánj a korlátozni, de egyenesen belső életét próbálja fölforgatni, — annál mélyebbre ható, mert ez a «fölszabadult gondolkodás» mindig ugyanazokkal az eszközökkel támad és küzd, mikkel az egyház a maga eddigi egész múltját megépítette és beláthatatlan időkre hatalmas szervezetét megalkotta. Nincs történet, mely egy-egy nagy gondolatot ellenhatások nélkül valósított volna meg. Mentői nagyobb tehát az ellenhatás, mivel az ige testté válásának kell megküzdenie, annál föltétlenebb értéke a győzelemnek is, mely az ellentétes törekvéseket egybe omlasztva, magának a sokat vitatott elvnek munkálását biztosítja. Tiszta érzés, elfogulatlan gondolkodás mindenesetre megtalálja ennek a tusakodásnak örök tanulságait.

Ha nem pusztán okait és eredményeit, de maguknak a küzdő feleknek egyéni törekvéseit is kellőképpen meg tudja bírálni.

Önnön erőnkben való büszke bizakodás a mozgatója annak a szívós törekvésnek, hogy a tapasztaltak révén a megismerhetés végtelenségét, korláttalanságát s ezzel az egész mindenségnek még végső okaiban is természetes felfoghatását váltig bizonyítgassuk. Ebben a mozgatóban kétségtelenül dicsőséges része van a jól végzett munkának, mely a természettudományok fokozatos tökéletesítése folyamán megismert örök elveket — változó körülmények közt is — egyforma eredménynyel tudja és kívánja fölhasználni. De belső ellentéte annak a — sokszor szükséges — megalázkodásnak, mely évezredes meddő okoskodások vigasztalásául hirdeti,