Evangélikus Gimnázium, Budapest, 1896

2. AZ ISMERETELMÉLETEK ÉS A THEOLOGIA.

Á rendszeres gondolkodásnak is megvannak a maga divatjai. Legtöbbször még csak azt se mondhatjuk, hogy a társadalmi élet szükségleteiből, vagy válságaiból sarjadóznak. A nyughatatlan ember-ész maga készít fejtörő kérdéseket, a miken aztán elokoskodjék a következő emberöltő minden valamirevaló bölcselője. A természetnek — hosszú munkával, kemény küzdelemmel — eddig megtalált törvényei, főképpen ezek értékesítésének minden téren átalakító hatása önnön erőnk iránt akaratlan is elfogulttá tesznek bennünket. Az «arasznyi lét»-ben megmérni törekszünk a végtelent, — tudni akarjuk azt is, mi nekünk minden bizonynyal örök titok marad. Ez a lázas kutatásvágy, az el nem nyugvó kételkedés: a tudás szülője. Sokszoros tévedéseiben is mentsége, hogy a jövendő korok fölvilágosodását hordozza méhében. Az líj igazságok — ha mindjárt pusztán csak alakjuk új is, a miben megnyilatkoznak — tovább késztetik a fürkésző embert, hogy a tört utón meg soh’sem állva, mind föllebb hatoljon az ismeretlen meredeken. Mentői magasabbra ér, annál szédületesebb a mélység, mely lépten-nyomon fenyegeti a vakmerőt. Azt hiszi, már-már egészen ott van a «mindentudásnál», pedig éppen olyan végtelen messzeség választja el tőle, mint akkor, mikor nagy magabiztában megindult.

Kétségtelen, minden elméletnek a gyakorlati megvalósulás a próbája. De bármennyire valóra válik is a következtetés utján megállapítható elméleti eredmény, — mindig marad benne valami «testet nem ölthető». Ez a valami teszi a tudást a saját maga czél- jává. Benne rejtőzik a «végső ok»; a mihez tudásunk soha el nem ér, a mihez vágyódásunk a sejtés szárnyain mégis úntalan fölfölemelkedik. Vissza kell hullania. Azzal kárpótolja magát, hogy a bűvös képzelet erejével méri fel ezeket az elérhetetlen, tiszta régiókat. Az így alkotott, pusztán elgondolt világot bontogatja aztán új meg új; rövidebb, hosszabb életű elméletekben.